Kamatostul

Négyezer munkanap csupán. Kisimult arccal tekint tükrébe, megfésülködik, felpattan ezeréves biciklijére, és bőségesen áldva hihetetlen szerencséjét, derűsen gurul a lejáratig. Vehetne másik kerékpárt, de ő ezt szereti! Nincs messze, tizenötpercnyi karikázás csupán. Ennyi szabadban töltött testmozgás jót tesz az egészségnek. Kocsi sem kell ilyen kis távolságra, hogy időt spóroljon, mert az a négyezer munkanap, mégsem kettő. Ha összeszámoljuk, majdnem tizenöt év. Szabadnapokkal együtt van is talán annyi, de ki ajánlja fel az átlagbér tízszeresét annyi évre előre, garantáltan, napi mindössze hat munkaórára!

Sehol nem fizetnek így! Végre fogott egy madarat, gondolta. Az biztos, hogy félholt volt, mire hazaért. Felfoghatatlan, de a főnök nem engedett semmilyen gépesítést. Csákány, lapát, nagykalapács, vésők jöhettek számba, egy bányászlámpa a sisakon és kézzel taszított csillék, de még így is majdnem tizennyolc szabad órája maradt. Otthonról munkaruhában indult, és ment a csille után, hogy időt spóroljon.

Közben telegettek az évek, a haja három év után valahová eltűnt. Sebaj, gondolta, úgyis ez a divat, meg aztán fodrászt, időt és macerát spórol. A hetedik évben, a körmei is szétrepedeztek, de még mindig ott lebegett előtte, hogy nagyjából ugyanannyi idő után nyugdíjba vonul, családot alapít, mindent befest rózsaszínűre! Vásárol olyan hajnövesztőt, ami tényleg kinöveszti, esetleg inplantáltat, ha nagyon meg akar hajasodni. A körmeit is rendbe hozatja, sőt manikűröshöz fog járni.

A nyolcadik évben már alig bírta végiggürcölni a kimondva tényleg kevés hat órát. Hazament, lerogyott, enni is alig tudott. Aztán, mikor a tizedik évben megpróbált szerződést bontani –gondolta, keres egy nyolcórás, tízszer kevesebb fizetésű, de nem ilyen agyongyűrő állást –, szembesült a ténnyel, hogy nem teheti meg.

Nem baj, még pár év, kibírom, és jön a szabadság, olyan fiatalon leszek nyugdíjas, hogy az röhej, gondolta. Családot alapítok, kicsit későn, de mások is szokták negyvenéves korig halogatni, aztán jöhetnek a gyerekek. Úgy hatvan-hatvanöt éves koromra unokáim lehetnek, és csodálhatják a nagypapát mérhetetlen okosságáért, aki nem volt hajlandó negyvenöt évet dolgozni. Elég volt neki az a szűk tizenöt.

Nem jött el a következő év, valamiért a nagy szerencse másképpen gondolkodott, és mikorra a kiemelt nyugdíj havi folyósítása elkezdődött volna, család nélkül, csendes pihenőre vonult valahova, egy-két négyzetméternyi zöld terület elméletileg örökös birtokosaként.

Az uránbánya tulajdonosa már meg is kötötte a következő szerződést, egy tizennyolc éves szerencsefival, aki röhögött a markába, hogy még hord a föld a hátán ilyen balek munkaadót, aki hajlandó alig hatórányi mosolygásért az ölébe pottyantani egy egész vagyont, és milyen tisztességesen! Nem hetente, havonta, vagy évente, hanem koszt, kvártély ellenében, a teljes munka-futamidő lejárta utánra, kamatostul az egészet.