Lejegyeztem!

Telefoncsörgésre riad Boldi. Kapja a készüléket és az ismeretlen szám ellenére beleszól:

– Halló!

– Te vagy, Boldikám?

– Igen Defi, nem is tudtam, hogy számot váltottál.

– Mondd, egy barátom, kifúrta rendesen, ahogy kell? És hány napig tartott?

– Defi, te viccelsz, talán öt perc alatt végzett a munkával.

– Boldikám, Ivánról beszélsz?

– Igen, nálam mindig ő fúr.

– Olyan sokat fúratsz?

– Ma például tizenötöt.

– És egyenként, olyan rövid idő alatt?

– Nem, az összeset!

– Te Boldi, biztosan a mi Iván barátunkról beszélsz?

– Már hogyne, persze! Nekem nem annyira barátom.

– Érdekes, pedig negyven éve ismerjük egymást mi hárman, az arany falevelek.

– Ahogy mondod, Defikém. Azok a régi szép idők, amikor még katedrán kívülről lopkodtad Zsónak a rózsát.

– Ne is emlegesd! A szívem szakad meg, hogy ennyi évgyűrű van már a fámon. A tieden is, Ivánén ugyanannyi. Örülhetünk, hogy egyáltalán megértük ezt a kort…

– Ha nem haragszol, én olyan nagyon nem örülök, mert az előttem álló évek száma, valahogy egyre rövidül, és a katedra is egyre nehezebb.

– Igen, tudom, Boldikám… Az a rengeteg cipekedés…

– Valami baj van, Defi! Milyen cipekedésről beszélsz?

– Azt mondtad, hogy katedrákat hurcolásztok. Egész életedben rakodómunkás voltál, de sosem tanultál meg rendesen pincét fúrni.

– Tessék? – váltott igen hivatalosra hangnemében Boldi –, maga a vonal túlsó oldalán Defi?

– Igen, negyven éve vagyunk barátok, mi hárman, az egyre ezüstösebb falevelek, bár aranyból indítottunk a Csomorka-lerakatnál. Milyen szép reményekkel, hogy egyszer majd saját fuvarozó társzekerünk lesz, esetleg vállalatunk, és még mindig epekedünk csak.

– Defi úr, össze méltóztatik keverni valakivel, engem tényleg Boldinak hívnak, de tudja, mit, ne is raboljuk egymás idejét. Épp a professzori disszertációmon kaparászok, az utolsó simításokat végzem. Legalább a nyugdíjba vonulás előtt – tudja, megdobja egy kicsit az összeget –, meg kellene csípnem a címet.

– Boldikám, megőrültél, rakodómunkás professzor nincsen is…

– Ragaszkodik a tegeződéshez?

– Már hogyne ragaszkodnék!

– Akkor tisztáznám a tényállást! Ez egy téves hívás. Bár Boldinak hívnak, magát meg Definek, sőt Iván nevű közös ismerősünk is van, aki falfúró, a Csomorka is egyezik – milyen érdekes, mennyi egybeesés – én mégsem az a Boldi vagyok, és maga sem az a Defi, akire én gondolok. Mi sosem ismertük egymást…

– Ó, de kár, pedig nagyon szerettem volna pincét fúratni magamnak Ivánnal, aki egy rátermett gyerek. Tényleg, ennyi beszélgetés után az ajánlatát visszafordítom! Nem csak szeretném, de meg is kérem, hogy tegeződjünk, hiszen barátok vagyunk, nem, Boldi?

– Végül is azzá lettünk, Defikém.

– Na, figyelj ide! Felhívod nekem Ivánt, az enyémet persze, nem a falfúródat. Itt lakik három országgal odébb, ingázik, mert valamiből meg kell élni, és a pincefúráshoz nagyon ért. Megkéred szépen, hogy fúrjon nekem egy szép nagy pincét.

– Persze, Defikém, ha bediktálod a telefonszámot.

– Egy csomó nulla, van benne hármas, nyolcas, hetes és mindenféle más szám.

– Értem, lejegyeztem!

– Akkor a mielőbbi újrabeszélgetésig!

– Majd hívlak, Defikém!

Boldi lenyomta, és szokásához híven, automatikusan törölte a bejövő hívást. Ugyanezt tette Defi is. De hát, Iván, aki három országgal odébb lakik, és idejár pincéket fúrni, majd csak tudni fogja, ki is ez a Defi.

– Vajon, miért nem hívta fel saját maga? Szavatartó vagyok, egye fene… Egy Ivánnal több vagy kevesebb, ezen ne múljon. Még jó, hogy megadta a számot!