Légyfogó

 

Imre szokásos késő délutáni pince-villámlátogatásának szeretne eleget tenni Jóska öccsénél, ám szokatlanul kihaltnak találja a testvér birodalmát. Az ajtó is zárva, zörget, aztán előkotorja a bátynak járó kulcsot és belép. A szobából nyöszörgést hall és benyit.

– A mindenit, Józsikám, ki bánt így el veled?

– Senki, egy bátyám. Tudod, hajnalban, közvetlen ébredés után, belegondoltam a legyek életébe, és beleéltem magam, milyen jó is nekik, röpködnek a házon kívül és belül döngicsélve. Mire ráeszméltem volna, szárnyra kaptam, és ahogy általában ők is teszik, neki az ablaknak.

– Tényleg, testvér, keretestől kibuktattad…

– Igen, összevissza vágott, és én feküdtem hanyatt zümmögve, keserves kétségbeeséssel bámulva a villanydróton sorakozó rengeteg fecskét és a sok verebet a faágakon. Azt hittem, menten megöl a sokk!

– Miért, testvér?

– Miért, miért, féltem, hogy megesznek! Tudod, nagyon beleéltem magam ebbe a légységbe. Jó időbe tellett, hogy kimásszak a légytudatból és valahogy bemásszak ide, ahol most kínlódom.

– Várj, csupa seb vagy, előbb bekötözlek, aztán átmenetileg megcsinálom az ablakod, hogy ne essen be az eső. Holnap majd nekiállunk ketten és rendbehozzuk, bár azt hiszem, te hadirokkant leszel.

– Ne!

– Jó testvérhez illően megcsinálom neked.

– Nagyon kedves vagy, Imre, csak megöl ez az érzés…

– Miféle érzés, testvér?

– Hogy nem a plafonon, vagy a falon alszom. Jaj, bocsáss meg, már megint ellégyültem.

– Semmi gond, bekötözlek.

Imre fordult kettőt, és mire visszalépett volna, egy irdatlan csattanással, valami kint, az ablak alatt puffant. Már be sem nézett, hanem rohant ki.

– Te Józsi, még mindig legyezel?

– Á, már nem, Imikém, megfeledkeztem magamról. Az a panoráma, amit a rengeteg szemem látott – olyan összetett, tudod – egész más volt, mint most. Na, már megint hülyeségeket beszélek, mert azért sem változtam léggyé! Menjünk be valahogy!

– Nyújtsd a kezed!

Jóska lábra állt, majd aggályosan megkérte Imrét, nézze meg, a szárnyai nem sérültek-e meg. Imre elkezdett aggódni. Előbb minden sérülést bekötözött, aztán szíjjal – de a biztonság kedvéért lánccal is – lekötözte öccsét az ágyra. Még nem is fordult a kulcs a bejárati ajtóban kilépésekor, amikor fura puffanást hallott. Visszaugrott, és öccse ágyastól, úgy egy méter magasban röpködött. Bement a sufniba, összeszedett mindent, ami szükséges, és bebetonozta az ágy lábait.

– Na, Józsikám, most már aludj szépen reggelig. Holnapra ezt az egész legyeskedést úgy felejtsd el, ahogy volt! Megértetted!?

– Hát persze, Imruskám, nem is gondoltam, hogy ennyire légyálló vagyok.

Imre hazament, lefeküdt, és az első álmából furcsa, ritmikus puffogás, némi ingó-bingó durrogás risztotta. Az ablakhoz rohant, és feleségét meghazudtoló magas hangon visított ujjába harapva. Az öcsike háza repült az övé felé. Visszazuhant ágyára és elájult, asszonyával együtt. Csak álmában hallotta az ütközést és az ablak betörését. Nehezen ült fel és bambán nézett az iszonyattól.

– Hé, Imrus, mi a fene van veled, gyere már! Ma a Cucogós dűlőn van dolgunk.

– Várjál, Józsikám, szólok az asszonynak!

– Micsodának? Nincs is feleséged!

– Hát a fűzfán fütyülő fütyülős barackpálinkáját neki, én ma csigaházat növesztek!

– Megőrültél, testvér?

– Semmi, felejtsd el! Egy kicsit sokat ittam veled, este a pincédben. Amint látom, neked kutya bajod.

– Kialudtam, Imre, tegnap nem nagyon volt az ínyemre. Keveset ittam, még két litert sem. Meg aztán valakinek téged is haza kellett hozni. Kapd össze magad, mert indulunk!