Parlagfű

 

Két egykori jóbarát találkozik egy selejtlúdláb-kerekítő fogadócsarnokában. A háromdiplomás, szemüveges, rongyosnak tűnő, pergamen ráncokba gyűrődött arcfonnyadása mögül nagyot int egykor girhes, személyében jámbor, jól felismerhető barátjának. Az, hogy, hogy nem, simára kerekedett pufók arccal csattant ki az egészségtől, hat általánosát meghazudtoló, tájékozottnak tűnő magabiztossággal, személyre szabott öltönyéből.

– Szervusz, Ernő! Már nem is emlékszem, mikor találkoztunk, a falevélfényező üzem festékkeverő részlegének elhagyása óta.

– Maga kicsoda?

– Én vagyok az, Márton, ezerjó barátom. Vagy tíz éven át együtt gyűrtük a semmit, vadásztuk a szebbik nemet.

– Uram, maga összekever valakivel. Én politikus vagyok, voltam világ életemben. Igaz, vannak olyan gazemberek, akik azt a röpke negyvenöt éves szünetet el akarják lopni, mindenféle alávaló trükkökkel, de ha maga ismert engem, tudnia kell.

– Mit kell nekem tudnom, drága Ernőm?

– Nézze, uram, még nem tudom, hogy a keresztnevemen szólíthat-e, vagy nem! Bár dereng egy-két képsor, amint együtt bederengtünk egy hasonló nevű, szintén politikus kollégával, gombnyomkodások ezeregy éjszakái után, de meg kell győződnöm, maga azonos-e azzal a személlyel.

– Te Ernő, úgy látom, túliskoláztad magad! Végül sikerült leérettségizned? Talán diplomát is szereztél?

– Hogy is hívják magát?

– Márton vagyok, ne játszd már az eszed! – próbálkozott a kopottas Márton.

– Maga ismeri Jácintkát?

– Persze, egyszerre két sráccal is járt. Ha jól emlékszem, az egyik biztosan én voltam, a másik meg te!

– Oké, lekádereztelek. Na, figyelj, hapsikám, komoly gondban vagyok. Segíthetnél, mint réges-régi barát. Amint abból a kotyvasztó műhelyből repítettek valamikor, ahogy a titkárom összeszámolta, még talán harminc vagy negyven munkahelyen elvakaróztam, egyenként néhány napot. Aztán „az élet nem azért van, hogy dolgozzunk”-alapon, sikeresen találkoztam velük.

– Kikkel?

– Most nem az a kérdés, majd a legvégén! Szóval kérnélek – most már tegezhetsz szépen –, volnál szíves, mondjuk egy interjúban, vagy valami egyéb módon alátámasztani, hogy engem negyvenöt évig kirekesztettek?

– Már megbocsáss, barátom, de a nyolcadikat sem akartad befejezni, te rekesztetted ki magadat. Aztán a papád vitt néhány csirkét a pótvizsgáztató tanárnak, te meg sem jelentél…

– Ilyen rosszindulatú a hozzáállásod? Hasonló gengszter, mindenféle más fajták – pontyok, mélytengeriek meg űrlények – szétforgácsoltak, akár téged a mai világhelyzet. Miért nézel olyan nagyon ijedt fejjel, mint rajzfilmből a rettegő, rózsaszín kutya? Annyi kérek a keservit, hogy pár napomat – azt a nyavalyás negyvenöt évet – igazold. Magam is meg tudom oldani, de állandó magyarázkodásra szorulok. Ám most itt vagy te, élő tanúnak!

– Mondd, Ernő, most nagygyűlést tartasz nekem? Úgy harsogsz és rázod az öklöd, mint azok a tipikus – házon kívüli és belüli –, engem nem annyira megnyugtató, fejből dörgők.

– Mondja, hogy is hívják magát?

– Az előbb még tegeződtünk…

– Az előbb mindössze szőrszálakat, immár gerendákat hasogat! Maga nem szeretne szélesebb kenyeret, és borotváltabb tekintettel jövőbe néző, csíktalan zebrákat?

– Haver, ugye most hülyéskedsz? Már hajam is alig van, nemhogy hajzselém, de olyan meredeken égnek áll az a pár szál, hogy lassan le kell kaszáltatnom, mert parlagfűnek nézik…

– Ez az, kérlek, az ilyen alacsony röptű, túlképzett majmok miatt sárgul az összes telepkeret, rendes kockaszögből zománcba. Jönnek a rövid pintyek és mocskos specialisták, akik kilógnak minden sas és veréb, emelt állú vad sorából, és felkavarják a rabruhás emésztőket. Kilencvenkilenc százalékban gőzük sincs az egészről! Nézze, Márton, ti repedezetlenek, még a börtönéveimet is elvitatnátok. Tizenhat és tizennyolc éves korom között politikai fogoly voltam a struccgaléria túlnézése miatt!

– Azt hiszem, összekevertem valakivel, uram. Akire én emlékszem, soha a büdös életben nem volt politikai vagy másmilyen fogoly, csak egy lógós, mihaszna munkakerülő, aki a környezetét úgy használta ki, ahogy csak tudta. Acélból, nem is, bádogból volt az arcbőre! Bizonyos Kolcsovacs Ernő, szakmailag képzett alkoholista, rövid ideig professzionális drogos, majd a jó hiszemmel visszaélő soványfej, aki előbb a környezetének egyik, majd másik zsebét ürítette ki.

Az öltönyös nyelvével csettintett, és a semmiből két, nem lógó kezű marcona pattant elő. Kezeik nem fértek maguk mellett, csak rézsút, és a munkába görnyedt, hatvanadik évét taposó, soha senkit ki nem használó, egykori egészséges piros almát felfalták, mint a kukacok. Legalábbis, a kerekítő előcsarnokából teljes autoritással pakolták az utcára, majd eltűntek oda, ahol korábban tanyáztak.

– Az ilyen múltmeghamisító svábbogarak miatt, meg a simátlanságot átláthatatlanná tevő, nem rendes békések okán dúl itt a nagy békétlenség. Még jó, hogy annak idején nem kényszerültem szókincs-zsugorba, hiszen kirágtam a Megyei Nagy Könyvtár köteteit az elsőtől az utolsóig. Igaz, már nem emlékszem rájuk, ők sem rám, de az igazság mindig az igazság oldalán, tehát mellettem van – mormogta magának az – apró negyvenöt évnyi szünettel – egész életében politikus.