Reccsints

– Apu, a dongó ormányosnak tekinthető?

 – Nem feltétlenül, kisfiam, csak amennyire ez az orgonabokrok börtönébe zárt használt lúdtalpbetét.

– Érdekes papa, teljesen meg voltam győződve arról, hogy a dongó-darázs ormányos, akár az elefánt. Bár az nem szúr, hanem tapos!

– Így van, kisfiam, bár tájjellegű a hozzáállásunk, de ez azért sem csoda, mert mindenhol van táj. Most ugasd meg szépen a vörös, avar-lepte fapadot, amiért nem fogja fel, hogy a nyár elmúlt.

 – Papa, tavalyi termés, inkább a süket gazdit harapnám lábon, aki nem takarította le.

 – Ne tedd, gyermekem, mert kénytelen lennék atyai szívvel mintásra változtatni cakktalan füledet.

– De, apu, ez teljesen zöldségeket beszél, a múltkor hallottam, amint a szomszédasszonynak azt mondja, ha valaki igazi mesterműveket akar létrehozni, annak minden pillanatban levegőbe kell repülnie.

– Már mondtam, hagyd a gazdit! Először is tényleg borzasztó rosszul hall, másodszor a szemei is gyengék. Mit vársz tőle? Talán majd rájön, hogy lépten-nyomon taposóaknára tiporni veszteséges vállalkozás.

 – Ezt nem tudtam most követni, apukám, inkább azt mondd meg, miért nem ormányos a darázs? Szerettem volna ismeretekben bővíteni életem. A holdvilágos éjszakák másról sem szólnak, mint a tanulásról. Nappal is sokra lehet jutni, de meg vagyok győződve egész kutya voltomban, hogy ebben a gyönyörűen derengő megvilágításban, a sok jól láthatóság, a látótávolságon túli nagy bölcsesség óceánba vezető út…

 – Mondd, ezt hol tanultad? Kezdek megijedni, mégiscsak a kölyköm vagy, sosem tudnám utánad mondani…

– Elnézést kérek, apu, csak a jéghegy csúcsának szabálytalan rücskeiről választottam le egy kevés lilásan rózsaszín odafagyottat.

– Nyújtsd ide a füled!

 – Nem merem…

 – Mondom, nyújtsd ide a füled!

 – De bele fogsz harapni…

– Megérdemled! Aki ilyen pocsék és érthetetlen szövegeket ugat, abból fületlen ormányost kell faragnom!

– Értem, papa, engedelmes vagyok, itt a fülem, harapd!

 – Na, jó, most az egyszer csak jelképesen… Figyelj, a dongó meg a darázs olyan, mint egy nádlakó csöves. Ebből a megközelítésből tehát akár ormányosnak is nézheted, sőt elefántnak, mert a nád ormányhoz hasonló. De benne laknak. A darázs megeszi a dongó odarakott mézét, a dongó pedig csatába száll vele és veszít. Láttál már portól felsikált parkettet?

– Igen, velem törölték fel, mert természetesen viselkedtem… Azt hiszem, tanítani akartak valamit…

– Így van. A mindenkor védelemre szoruló és megvédendő gazda házának belseje az övé, ha mégis nagy ritkán beenged, vagy bearcátlankodunk – én is megteszem egyszer-egyszer –, akkor legalább ne hagyjunk nyomot. Ilyesmit vár el.

– Mondd, papa, ő ormányos?

– Fiacskám, nyújtsd a másik füledet!

– Értem, tehát nem ormányos, vagy nem szabad ilyesmit kérdezni…

– A gazdáról soha semmit nem szabad kérdezni, sőt jéghegyének csúcsán viruló, kivirágzott barackfáiról sem ildomos beszélni. Figyeled, kispajtás, átvettem a szóhasználatodat!

– Liba legyek, ha értettem, fater.

– Ezért ugassunk kutyául! Nem kell nekünk az a rém nagy fém, amiből a rongyot rázza. A gazda után következik, na, ki?

– Az ormányos?

– Most nyújtsd ide a farkad!

– Szóval akkor nem az ormányos, vagy nem szabad róla ilyent kérdezni. Értem, megint sokat tanultam, papa. Mondd, mitől olyan sárgás, lehangolóan komor az ég itt rögtön felettünk?

– Szomorkodik. Nemsokára elkezd pirkadni – olyankor sem nappal, sem éjjel lesz –, s úgy látszik, nem szereti a fokozatosat, csak a hirtelen átmenetet.

– Még csak annyit szeretnék kérdezni, hogy a szarvasbogár ormányos-e?

– Na, látod, most beletenyereltél a valóságba! Ő legalább annyira az ormányosok családjába tartozik, mint a többé-kevésbé ismert, sosem hallottam róla eddig, elefánt, és persze a disznó. Kinyúlik az orra. Lehet, hogy nem így nevezik, de túrdancs ormánya van neki.

– Akkor jó. Épp most fogyasztottam el egy ormányosat!

– Váljon egészségedre, fiam. Most pedig a világ ormányos oldalát is megismerve, harapd át.

– Mit, fater? A világot nem bírom, nincs nekem akkora szám…

– Ne kószáljunk olyan messze, édes gyermekem, csak a virágsziromra szállt darázs orra alatt azt a ropogós, kiszáradt rőzsét, mert jön a tisztelettelen!

– A macska?

– Az! Reccsints neki egyet, hadd tanulja meg, mindenki ormányos, csak ő nem, vagy senki sem az, de ő igen.

– Most végre helyben vagyunk, ez volt az igazi nagy felvilágosítás, amire magamtól is rájöhettem volna, édes, drága, jó apám. Az orrom vagy ormányom hajnalt szimatol, már reccsintem is odébb. Nem ugatok, mert tudom, ilyenkor ezek az álomszuszék gazdik rossz néven veszik.