Zimankós szelek

Vajon mióta heverek itt a cserben, szétlapult házzal a hátamon? Valaki itt hagyott, egészen magam alákerültem… Benyúlok, keresgélem, de nem találom még ott sem, a cser martalékául hagyott önmagam. Most mi van tulajdonképpen? A házam még védett is, de az itt hagyóm egy egész pókhálót feszített rám. Nem olyan klasszikus, valahány szögben szétfeszítettet, hanem egymást követő, sötétebb és világosabb zöld, koncentrikus körökből.

Valaki megmondhatná, tényleg a házam alatt lapulva csigaként, esetleg sünként sün bánya volnék? Ez utóbbit rögtön kizárom, mert már emlékszem a rengeteg oldaltyúkszememre, melyek a hasam alatt nőttek jobb és bal oldalamra.

Ennyi idő után mégiscsak ki kéne jutni ebből a bent-hagyásból. Esik az eső, és akármilyen egyedi leszorítóval rögzítettek, mégis átnyirkosodom. Azt csak gondolják, hogy egy csigánál ez nem olyan nagy baj. Ha jól tudom, az emberek is olyan nyolcvan-kilencven százalékban vizek, de mi lenne, ha száz százalékban azok lennének? Ki lehetne őket tölteni pohárba!

Algásodott ez az egész környezet. Ott fent, valami ronda ág imbolyog. Most ráesik egy pirosas falevél, az ág esze is vág, abban a másodpercben elpirul. Aztán igen lomha mozdulattal, mint aki még sosem látott kisimult, békés tengert az ég színkéke alatt, kukkol. Érdekes ez a sejtelmesen ágaskodó, fura színű mozgó. Láthatóan szemeket mereszt, egyiket hátrafelé, a másikat közvetlen mögé. Majd, talán rájött, hogy a cserbenhagyás utóhatásait házborzongatóan növeli a több irányba bámuló szemek látványa, ezért lassan, egyenletesen mind a kettővel ráfókuszál. Benyúl a zsebébe, feltesz egy szemüveget…

Nem tudom… Talán túl rég taszítottak az elhagyásos idereccsenésbe, mert a szemüvegek mintha nem stimmelnének az izgő-mozgó ág, most éppen búzavirágkék színű bőréhez. Nem szeretnék vele többet foglalkozni. Különben is, nagy ívű terveim vannak, pontosan fel kell göngyölítenem az időkomponenst. Meg kell tudnom, mióta vagyok táplálék és víz nélkül.

Víz az van, mint mondottam, rám zúdult, de hosszabb távon egy kimenekülési tervre is szükség lenne, mert odafent – ha akarom, ha nem látom, hogy a most éppen lábnyom formájú – külön felzaklat. Úgy emlékszem, a cserbenhagyóm viseletére hasonlít. Neccharisnyás formát öltött. Közben megkomolyodott. Persze jobb nem elkiabálni a dolgokat, mert aki felnőtt színváltós gürü faág létére nyelveket nyújt, az még nagyon-nagyon infantilis! Bár már dilis, óriási szája van.

Kisebb bajom is nagyobb ennél, meg kell valósítani önmagam, és még azt is, hogy a fölöttem röpködő méhecske ne tekintsen skót dudásnak. Na, végre odébb röppent, így minden létező veszély vele együtt a nagy messzeségbe osont.

Most talán valaki meg is ment, mert átkarolódtam, és nagyon hűvös melegség vesz körül. Ez fájt!

A házam, mely hátammal azonos, újra megroppant, és valamiért nem látok semmit. Milyen fura illatú zimankós szelek fújnak onnan lentről!

Még egy roppanás-reccsenés, és a nyelés után újra visszafaágazódott a kaméleon. Most éppen teljes szemtengely-összevissza-ferdüléssel vizslatja a környéket. Még éhes. Ez a nagy tervű, önmegvalósításra vágyó csiga, csak félig vette el az éhkopját, s bár nincsenek érzelemkifejezései, sem érzelmei, szemcsűrésének oka az is, hogy alapjában nem szeretné, ha őt megenné valami.

 Virtuóz trapézművészt megszégyenítő zuhanással, orrát befogva kapta el a vadmacska. Neki arra a délutánra elégnek bizonyult a csigával töltött faágformájú töltött hús.