Vakondoki

A vakond bebetonozódott a földbe. Oldalúszóhoz hasonló lábaival forgatta, kaparta, lágyította, puhította, de alig tudott egy keveset haladni előre. Bár rendkívüli, csak a gilisztákkal összevethető földalatti tájékozódási képessége van, de lassan elveszítette a fönn és lenn meghatározásának képességét.

Még az ő szemének is sötét volt, pedig olyan, akár a denevérek, ha becsukja a szemét, többet lát, mintha kinyitja. Akarom mondani, minél sötétebb van, annál jobban elboldogul. Eszegetett, mert ott, a felszín alatt, minden lakó kedveli a lakomát, egyébként mind egy szálig földevők lennének, akár a giliszta. Ő legalább nem csak deklaratíven pacifista, hanem valójában az. Halad előre, és amit megeszik a száján, kiadja a végeken.

Amit kiereszt, megeszi az utánahaladó.

A vakond nem kellemes modorú, a vakondon túli társadalom csápos és gyűrűs lakóival táplálkozik. Szokta is mondani: „Táplálkozom, tehát vakond.”

Ebben a kőkemény valóságú talajszétszáradásban már úgy elbizonytalanodott, hogy a legkisebb és legtávolibb viszonyítási hangnak is örült, pedig majdnem siket is volt, a szinte vaksága mellett.

Manikűröződött. Lekoptak körmei, és már tényleg jobban hasonlított egy kövér, megrövidített, jó széles vízi emlőshöz, mint az átlag felismerhető, aranyos, pufók, zsebes nadrágot viselő kis vakondhoz.

Porhanyós feljárót csinált, de olyan erős napsütéssel találkozott a világ lakhatatlan részén, hogy azonnal visszamászott. Még két-három egymás melletti, liszt finomságúra őrölt kráteren kidugta az orrát, de semmi nem változott! Saját rovarevő orráig sem látott az egész befényesített felvilágban.

Tompán jajgató, horpadt felületeket, néhány sziszegő valamit és egymásba folyt, szürreális gilisztaözönt érzékelt csupán. Megijedt, nem akart delíriumot kapni a sötéttelenségtől, ezért úgy döntött, aznap már nem fürkészik tovább. Csak ás, lakmározik és imbolyog, mert egész testében megszédült.

Nem érzékelte, hogy egy adott idő után valóban betont kaparász. Csak órák után jött rá, hogy terelőutat kell keresnie. A kút betongyűrűje két méter mélyen gátolta mozgásában. Aláásott, majd pirosas, penészes, mohás téglák nyirka emelte meg hangulatmutatóját.

Bár nem látja a színeket, mint ahogyan szinte semmi mást sem a föld alatt, de még neki is örömgerjesztő a föld alá rejtett élénk szín.

Már függőlegesen ásott, amikor végre érzékelte, hogy megszűnt az akadály, szabad a pálya. Néhány másodpercnyi munkával a huszonöt méternyi, kötetlen szabadságérzetbe mámorodott. Még elmorogta bajsza alatt, hogy „lazu-lazulok, haverok”. Leült a légbe, mert megkérgesített, kopogó járatai után végre kellemes, nyirkos közegbe került.

Ilyet még sosem tapasztalt, csak zuhant, zuhant, de nem látott belőle semmit. Orra giliszta, lótetű és megannyi odamászott csemege illatát szippantotta be. Még egy euforikus „juhé, így kell élni, pupákok!”-kiáltást is megengedett magának, majd már tengelye körül összevissza pörgő önmagát, valami árnyjátékban vélte visszavillanni, akár egy jó nagy vakond tükörből.
Nagyot csobbant és soha többé nem panaszkodott sem kemény földekre, betonra, égető napsugárra, gilisztaszökevényekre, piszkosul elugráló szöcskékre, sem semmi másra.