Dobverők

Esteledik, alig látszik az utca. Ronda, apró szemű, hideg őszi eső öntöz. Tekerem, hajtom a pedálokat, két kezemet a zsebembe süllyesztem. Néha még a szememet is becsukom, olyan kivilágítatlan minden, hogy teljesen mindegy, nézem a nagy fekete szurkot, vagy sem.

Emlékszem, arrafelé menet láttam, hogy egy lekerített szakaszon megbontották az utat, vigyáznom kell, hogy bele ne hajtsak a nyitott csatornába. Valahogy úgy, mint a részeg embereknek, szerencsém van, vagy annál több – valahonnan valaki óv –, mert épp akkor kapcsolom be az áramfejlesztőt, amikor a kerülés aktuálissá válik. Benézem a sávelválasztót, lenyúlok, és újra kikapcsolom a dinamót.

Lucskos, elsárgult levélkupacok fedték a járdát és az utat. Igaz, csak reggelig, mert a két oldalon elhelyezkedő laktanyák lakói, kürtharsanás után nem sokkal felpucolják. Érdekes, a város többi részén ezt a hulló színfoltot érintetlenül hagyták, a köztisztasági vállalatnak volt még szépérzéke.

Meg kell adni, a nyirkos, sokszínű, barnásvörös falevél nem olyan ingerlően hívogató, mint a szárazan vöröslő.

A Rhédey-kert mellett, biciklimen bóbiskolva bekanyarodom, és feltörnek az augusztusi emlékek.

Csinnadratta és dirr-durr uralta a környéket. Az állatkert előtt gyülekeztünk, ahol ugyanazok a megvénült, szőrhullató, kirakati élethez szokottak tengődtek, mint ötéves koromban az első találkozáskor.

Szerintem már messziről ismertek, valószínűleg tegeződtünk, bár a korkülönbség –  részükről a magasabb –, nem biztos, hogy megengedte ezt.

Akkor még zsengült a fű. Nem hangszóróból, hanem élőben tarram, tarram, tarramozott a köpcös altisztek zenekara. Ha jól emlékszem, még tamburmajor vagy karmester sem hadonászott. Azt az egy indulót, amit abbahagyni nem akarva fújtak, már álmukban is eljátsszák. Kövér fejük mindahány levegővétel után behorpadt, majd ismét kikerekedett, akár egy focilabda.
Megpróbáltam az egészet úgy felfogni, mintha egy kötelező – ha nem is teszik nekik – lazításon vennék részt. Az ilyen begyakorló akciók, mint a nagy felvonulás előtrenírozása, akkor kezdődtek és fejeződtek be, amikor a kirendelt katonai parancsnok jónak látta. Innen még meglógni sem lehetett, mint a „békedemonstrációkról”. Azokon ugyanazzal a biciklivel tötyögtem a sorban, mint később – vagy most? – az egyetemről hazafelé tartva. A valahányadik mellékutcán úgy húztam el, hogy többsávúra festettem a gidres-gödrös utcácskát.

Engem még le sem toltak, mint néhányat, akiknek egy komoly fejmosás után alig maradt valami a nyakukon. Alapos munkát végeztek. Ezt az augusztusi micsodát, sajnos nem lehetett ennyivel  megúszni. Sokkal macerásabb volt!

Az a kis öreg – lehetett úgy negyven éves – különben soha meg sem szólalt, mert állandóan a Káma Szutrát másolta az egyetlen fénymásolón, amit az ő irodájába helyeztek el. Nála jelentéktelenebbnek érzett figurát alig rejtett a gyár. Most kivirágzott, úgy érezte, eljött a hencegés ideje. Mesélt. Bár ne tette volna…

A katonazene sem kedvez az állatkerti népességnek, sem a fán ide-odaszökdécselő madaraknak, de egy idő után meg lehet szokni monotonitását, a maga pattogó ritmusával együtt. Ám a kisöreg – úgy tizenöt évvel a nyugdíjazása előtt – beszélt, beszélt és beszélt az elvhűségről, gyárhűségről és munkáról. Ha hajnali négykor érkezik egy többnapos kiküldetéskor, ő akkor is fél hétkor bent van.

Gondoltam, valami baj van veled, tati. Kiszagoltam ugyanis, hogy a szabályzat szerint, ha éjfél után akár egy perccel érkezik valaki, akkor nem köteles bemennie. Az egyedüli krajovai kiküldetésemet ehhez állítottam. Szerencsémre huszonnégy óra négy perckor érkeztünk a váradi nagyállomásra.

Augusztusban öreg, de legalábbis tiszteletreméltó tölgyek és gesztenyefák sorakoztak, még fonnyadásmentesen zöldellt minden. Gyönyörű volt a park, bokrokkal, virágokkal, de a gyermekvillamos – ahol valamikor nehezen értették szüleim, miért akarok néhány kört tenni, hiszen éppen olyan villamos volt, mint a többi, csak picit keskenyebb síntávval – most a sínpáron rozsdásodott…

Majdnem elaludtam, amikor talpak csattogására rezzentem, és az öregecske is felkelésre – nem egészen lázadásra – buzdított. Felsorakoztunk. A munkásruhában, bányászsisakkal felszerelt mókás seregünket ellátták kéttéglányi, használhatatlan URH-adóvevőkkel, az első két sort – aznap engem is – kukkerekkel. Akkor tanultam meg, hogy sokkal gyengébb a nagyításuk, mint gondoltam, és egészen szűk a látóterük. Bár katonakoromban is belenéztem egy-egybe, de nem sokszor.

A harmadik vagy negyedik parkkörjárás után, ahol a környező házak – talán egy kisebb városnegyed – ablakai döngtek az összecsapódó cintányéroktól, még mindig csak sétáltunk. Hiába ordította nagy igyekezettel egy próbatribünről az akcióért felelős parancsnok ezredesi rendfokozattal, még ott sem díszléptünk.

Megpróbálkozott a katonai nyelvezettel. Talán még kellemetlen is lehetett neki… Mi tagadás, bár parancsot teljesített, nem sajnáltam túlzottan.

Valami elképesztő próbaromboló malőrrel bedübörgött az állatkert felé futó síneken egy vonat. Talán tápot, vágóhídi húst, vagy ki tudja, mit szállíthatott, de ezen a nagy össznépi munkásönkéntességen nem tudott rombolni, csak javítani. Hiszen a sínpárok a kommunizmus felé vezetnek, és a rajta zakatoló törpemozdony maga a népakarat! Ezt ilyen szépen soha nem tudtam volna elmondani azon az augusztusi micsodán… A hatodik kör után eltereltek a Fő utca irányába, ahol a már kész, valódi tribünök előtt sétálgattunk.

Az a szegény parancsnok talán felkészült egy lefokozásra, de nagyon találékony, eszes ember lehetett, mert a vonulás napján, lődörgésünket erősítendő, beállított néhány vaskos dobost. Dobverőik végén öklömnyi súllyal, egészen díszlépés benyomását keltette.

Kinyitom a szemem és előre nézek, már a park legvégén biciklizem, térdeimmel lefordulok az Aradi út irányába, elhessintem ennek a madárijesztő ünnepnek az emlékét is. Szegény verebek és galambok sokkosan futkostak egyik ágról a másikra, erre még jól emlékszem… Vajon tényleg jól? Már alig figyeltem az utat, a köz-nemvilágítást néha egy-egy odavetődött gépjármű fénye szakította meg, és csak a hídfőnél jut eszembe, hogy nem lehet átkarikázni rajta, mert megroppant a vashíd.

Akkor még hepehupás mezőn át letekerek a sportcsarnok irányába, és nagy nehezen a vasúti híd előtt, a már létező hídon egyenesbe kerülve, letudtam a hátralévő egy-két kilométert.

Egész éjjel arról álmodtam, vajon miért kellett éppen egy ilyen hátborzongató eseményről bóbiskolni behunyt szemmel a biciklimen. Lelki szemeim előtt ott lebegett a következő esztendő, amikor a kinevezett ünnepnapot szétrondítják, mert megkérdezés nélkül előléptettek a civil védelem oszlopos tagjává, egy olyan kiképzés után, ami nulla óra, nulla percet tartott, tehát éppen annyit tudtunk a teendőkről, mint egy oszlop.

A park sok éven át benyelte ezeket az idegrepesztető zenedúlásokat, és csendet remélve pihent meg. Nem tudom, mi jutott neki? A hinták és padok már egészen mások, ha vannak… Vajon egyáltalán ráismernék-e még?