Esteledik, alig látszik az utca.
Ronda, apró szemű, hideg őszi eső öntöz. Tekerem, hajtom a pedálokat, két
kezemet a zsebembe süllyesztem. Néha még a szememet is becsukom, olyan
kivilágítatlan minden, hogy teljesen mindegy, nézem a nagy fekete szurkot, vagy
sem.
Emlékszem, arrafelé menet láttam,
hogy egy lekerített szakaszon megbontották az utat, vigyáznom kell, hogy bele
ne hajtsak a nyitott csatornába. Valahogy úgy, mint a részeg embereknek,
szerencsém van, vagy annál több – valahonnan valaki óv –, mert épp akkor
kapcsolom be az áramfejlesztőt, amikor a kerülés aktuálissá válik. Benézem a
sávelválasztót, lenyúlok, és újra kikapcsolom a dinamót.
Lucskos, elsárgult levélkupacok
fedték a járdát és az utat. Igaz, csak reggelig, mert a két oldalon elhelyezkedő
laktanyák lakói, kürtharsanás után nem sokkal felpucolják. Érdekes, a város
többi részén ezt a hulló színfoltot érintetlenül hagyták, a köztisztasági vállalatnak
volt még szépérzéke.
Meg kell adni, a nyirkos,
sokszínű, barnásvörös falevél nem olyan ingerlően hívogató, mint a szárazan
vöröslő.
A Rhédey-kert mellett, biciklimen
bóbiskolva bekanyarodom, és feltörnek az augusztusi emlékek.
Csinnadratta és dirr-durr uralta
a környéket. Az állatkert előtt gyülekeztünk, ahol ugyanazok a megvénült, szőrhullató,
kirakati élethez szokottak tengődtek, mint ötéves koromban az első
találkozáskor.
Szerintem már messziről ismertek,
valószínűleg tegeződtünk, bár a korkülönbség – részükről a magasabb –,
nem biztos, hogy megengedte ezt.
Akkor még zsengült a fű. Nem
hangszóróból, hanem élőben tarram, tarram, tarramozott a köpcös altisztek
zenekara. Ha jól emlékszem, még tamburmajor vagy karmester sem hadonászott. Azt
az egy indulót, amit abbahagyni nem akarva fújtak, már álmukban is eljátsszák.
Kövér fejük mindahány levegővétel után behorpadt, majd ismét kikerekedett, akár
egy focilabda.
Megpróbáltam az egészet úgy felfogni, mintha egy kötelező – ha nem is teszik nekik – lazításon vennék részt. Az ilyen begyakorló akciók, mint a nagy felvonulás előtrenírozása, akkor kezdődtek és fejeződtek be, amikor a kirendelt katonai parancsnok jónak látta. Innen még meglógni sem lehetett, mint a „békedemonstrációkról”. Azokon ugyanazzal a biciklivel tötyögtem a sorban, mint később – vagy most? – az egyetemről hazafelé tartva. A valahányadik mellékutcán úgy húztam el, hogy többsávúra festettem a gidres-gödrös utcácskát.
Megpróbáltam az egészet úgy felfogni, mintha egy kötelező – ha nem is teszik nekik – lazításon vennék részt. Az ilyen begyakorló akciók, mint a nagy felvonulás előtrenírozása, akkor kezdődtek és fejeződtek be, amikor a kirendelt katonai parancsnok jónak látta. Innen még meglógni sem lehetett, mint a „békedemonstrációkról”. Azokon ugyanazzal a biciklivel tötyögtem a sorban, mint később – vagy most? – az egyetemről hazafelé tartva. A valahányadik mellékutcán úgy húztam el, hogy többsávúra festettem a gidres-gödrös utcácskát.
Engem még le sem toltak, mint
néhányat, akiknek egy komoly fejmosás után alig maradt valami a nyakukon.
Alapos munkát végeztek. Ezt az augusztusi micsodát, sajnos nem lehetett
ennyivel megúszni. Sokkal macerásabb volt!
Az a kis öreg – lehetett úgy
negyven éves – különben soha meg sem szólalt, mert állandóan a Káma Szutrát
másolta az egyetlen fénymásolón, amit az ő irodájába helyeztek el. Nála
jelentéktelenebbnek érzett figurát alig rejtett a gyár. Most kivirágzott, úgy
érezte, eljött a hencegés ideje. Mesélt. Bár ne tette volna…
A katonazene sem kedvez az
állatkerti népességnek, sem a fán ide-odaszökdécselő madaraknak, de egy idő
után meg lehet szokni monotonitását, a maga pattogó ritmusával együtt. Ám a
kisöreg – úgy tizenöt évvel a nyugdíjazása előtt – beszélt, beszélt és beszélt
az elvhűségről, gyárhűségről és munkáról. Ha hajnali négykor érkezik egy többnapos
kiküldetéskor, ő akkor is fél hétkor bent van.
Gondoltam, valami baj van veled,
tati. Kiszagoltam ugyanis, hogy a szabályzat szerint, ha éjfél után akár egy
perccel érkezik valaki, akkor nem köteles bemennie. Az egyedüli krajovai
kiküldetésemet ehhez állítottam. Szerencsémre huszonnégy óra négy perckor érkeztünk
a váradi nagyállomásra.
Augusztusban öreg, de legalábbis
tiszteletreméltó tölgyek és gesztenyefák sorakoztak, még fonnyadásmentesen
zöldellt minden. Gyönyörű volt a park, bokrokkal, virágokkal, de a gyermekvillamos
– ahol valamikor nehezen értették szüleim, miért akarok néhány kört tenni,
hiszen éppen olyan villamos volt, mint a többi, csak picit keskenyebb síntávval
– most a sínpáron rozsdásodott…
Majdnem elaludtam, amikor talpak
csattogására rezzentem, és az öregecske is felkelésre – nem egészen lázadásra –
buzdított. Felsorakoztunk. A munkásruhában, bányászsisakkal felszerelt mókás
seregünket ellátták kéttéglányi, használhatatlan URH-adóvevőkkel, az első két
sort – aznap engem is – kukkerekkel. Akkor tanultam meg, hogy sokkal gyengébb a
nagyításuk, mint gondoltam, és egészen szűk a látóterük. Bár katonakoromban is
belenéztem egy-egybe, de nem sokszor.
A harmadik vagy negyedik
parkkörjárás után, ahol a környező házak – talán egy kisebb városnegyed –
ablakai döngtek az összecsapódó cintányéroktól, még mindig csak sétáltunk.
Hiába ordította nagy igyekezettel egy próbatribünről az akcióért felelős
parancsnok ezredesi rendfokozattal, még ott sem díszléptünk.
Megpróbálkozott a katonai
nyelvezettel. Talán még kellemetlen is lehetett neki… Mi tagadás, bár parancsot
teljesített, nem sajnáltam túlzottan.
Valami elképesztő próbaromboló
malőrrel bedübörgött az állatkert felé futó síneken egy vonat. Talán tápot,
vágóhídi húst, vagy ki tudja, mit szállíthatott, de ezen a nagy össznépi
munkásönkéntességen nem tudott rombolni, csak javítani. Hiszen a sínpárok a
kommunizmus felé vezetnek, és a rajta zakatoló törpemozdony maga a népakarat!
Ezt ilyen szépen soha nem tudtam volna elmondani azon az augusztusi micsodán… A
hatodik kör után eltereltek a Fő utca irányába, ahol a már kész, valódi
tribünök előtt sétálgattunk.
Az a szegény parancsnok talán
felkészült egy lefokozásra, de nagyon találékony, eszes ember lehetett, mert a
vonulás napján, lődörgésünket erősítendő, beállított néhány vaskos dobost.
Dobverőik végén öklömnyi súllyal, egészen díszlépés benyomását keltette.
Kinyitom a szemem és előre nézek,
már a park legvégén biciklizem, térdeimmel lefordulok az Aradi út irányába,
elhessintem ennek a madárijesztő ünnepnek az emlékét is. Szegény verebek és
galambok sokkosan futkostak egyik ágról a másikra, erre még jól emlékszem…
Vajon tényleg jól? Már alig figyeltem az utat, a köz-nemvilágítást néha egy-egy
odavetődött gépjármű fénye szakította meg, és csak a hídfőnél jut eszembe, hogy
nem lehet átkarikázni rajta, mert megroppant a vashíd.
Akkor még hepehupás mezőn át
letekerek a sportcsarnok irányába, és nagy nehezen a vasúti híd előtt, a már
létező hídon egyenesbe kerülve, letudtam a hátralévő egy-két kilométert.
Egész éjjel arról álmodtam, vajon
miért kellett éppen egy ilyen hátborzongató eseményről bóbiskolni behunyt
szemmel a biciklimen. Lelki szemeim előtt ott lebegett a következő esztendő,
amikor a kinevezett ünnepnapot szétrondítják, mert megkérdezés nélkül
előléptettek a civil védelem oszlopos tagjává, egy olyan kiképzés után, ami
nulla óra, nulla percet tartott, tehát éppen annyit tudtunk a teendőkről, mint
egy oszlop.
A park sok éven át benyelte
ezeket az idegrepesztető zenedúlásokat, és csendet remélve pihent meg. Nem
tudom, mi jutott neki? A hinták és padok már egészen mások, ha vannak… Vajon
egyáltalán ráismernék-e még?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése