Csabalázs, akit a közönség minden
mérkőzés után ünnepelt, olyan viszolyogva járt edzésekre, hogy azt el sem
tudták kívülről képzelni. Akár fehér, akár kék sapkát viselt, mindig egy félmedencényi
gólt dobott – ő literben mérte –, és ráúszások sapkás királya sem lehetett más.
Hanem a köldökéig érő, beesett arcú, vézna Sapkalap – sikerekben rezonáló
trenírozója –, lassan leszoktatta a lélegzésről. Valamiért nagyon pikkelt rá,
és az edzések előtt, cérnavékony hangján mindig elkiáltotta magát:
– Gólkirályok, sorakozó!
Azok meg sem mertek szólalni és igyekeztek a
medence vizét, vagy a csarnok kupoláját bámulni. Mindig terrortámadástól
tartottak, esetleg attól, hogy kezdő kosarat
csinál belőlük. Azonos pontszámokkal, négyen osztoztak a dobogó legfelső, „királyi”
fokozatán.
Sapkalap a másik háromnak valami hihetetlenül
cinkos mosollyal, következetesen odasziszegte:
– Zuhanyozás, aztán irány a medencébe!
Csabalázst pedig berendelte a
kapu mögé, kétpercnyi levegő visszatartásra. Ez a sokat próbált gyerek már
megtanulta, hogy jobb, ha nem vesz nagy levegőt, mert csalás ürügyén újra
kezdeti vele. Olyankor beszívatott egy tüdőnyit, megvárta, míg jól kifújja, és
levegő nélkül kellett alámerülnie.
Az aranykezű, piros fejű tehetség
szűrőlélegzést próbált, bár a bőrszippantás ugyanolyan eséllyel merült fel
benne. Végül is egy harmadrész oxigén tölti meg a medencét, bár nem légnemű és
általában ártalmas a tüdőnek.
Félév után, mikor a négy perc vízalattiságot
már úgy megszokta, hogy néha az utcán sétálás közben is elfelejtett levegőt
venni, az összes ellenfélnél elterjedt a hír, hogy egy egész menetet kibír.
Tehát soha nem nyomták víz alá. Akkor már edzői utasításra majdnem nyolc
percetnyi beszippantást elsztrájkolt.
Néha egészen kellemetlenül érezte
magát, rövidnek találta a harmincmásodperces támadóidőt, mert az ellenfél, sőt
saját csapattársai is lihegve szuszogtak körülötte. Mérgében a felé úszó
támadók feje fölött, pontos célzásokkal, az első negyedben huszonhárom gólt
dobott, majd lefeküdt a medence aljára aludni.
Bár ilyen idilli lett volna
Csabalázs élete! Mert bizony ez a szándékos fullasztáskísérlete igencsak
megviselte szervezetét. Egyetlen egyszer próbált meg, úgy befelé beszélve,
halkan reklamálni, de Sapkalap, minden észrevételét vádnak minősítette és
eldöntötte, hogy ő egy gyenge sokgóltdobó, aki egészen illojális
csapattársaival, mert már úgy elhúzott, hogy semmiképpen nem tudják utolérni.
– Kisapám! „Gyengébb, de
fröccsnek elmegy”-kategóriába tartozol. Légy oly kedves, az első néhány
negyedet – mondjuk ötöt a négyből – víz alatt tölteni. Pikkelésről, személyes
okokról részemről szó sincs. Akkor is annyit edzetlek, amennyit véges
kapacitásod elbír. Annak nincs jelentősége, hány úgynevezett – nem is tudom,
tán – gólt, vagy mit, szemtelenkedtél az előző mérkőzéseken. Én a személyiségedet
bírálom, nem a labdadobálást. Nekem igazi vízilabdásokra van szükségem, ezért
nagyon megkérlek, még egy ilyen vádaskodó susogást ne merészelj megengedni
önmagadnak, különösen azzal szemben nem, aki alacsony termete ellenére mással
sem foglalkozik, csak azzal, hogy magadat pároltathasd a vízben és alatta. Menj
a víz alá, zuhanyozás után nemes egyszerűséggel magadra halmozva a medence
vízözönét, lazulj egy zagyva foszlányit! Tőlem horkolhatsz is, míg a többiek
legalább egy picit behoznak az idézőjeleidből!
Csabalázs még egy hibát
elkövetett, megkérdezte:
– Miféle idézőjelekről van szó?
Bár ne tette volna.
– Te ismeretlen, vizet is alulról
bámuló, ha megmondod, hogyan kell növekedési hormont serkenteni ahhoz, hogy
akkora darab legyek, mint te, még el is polemizálok veled. Most mars a víz alá
tisztulni!
– De kedves segédmester,
megkérdeztem az összes csapat gólkirályát, senkit nem fuldokoltatnak annyit,
mint engem. Lassan már negyvennyolc órát is képes lennék levegő nélkül
eltölteni… Úgy tudtam, ön a csapatért van, többek között értem, törpe vízilóért
is.
– Az edző nem a csapatért és a
csapattagokért dolgozik. Ha tetszik, ha nem, ez nem így van! A kapu mögül –
ahonnan megengedem, hogy a víz alól nézd a játékot – nem kerülsz pályára! Nem
érdekes, hogy az elmúlt tizenhét mérkőzésben a tabellán utolsó utánik lettünk,
én egy elismert kérdőjel vagyok. Tudom, hogy így csúfolnak a hátam mögött a
rosszindulatú nagyra nőttek, ám te csupán egy alárendelt – víz alá rendelt
játékos játék –, akivel annyit játszom, amennyi nekem tetszik. Méghogy irreálisan
hosszan antilevegőztetlek! Ez a normális! A gondolataidba látok, és tudom, azt
gondolod, ez egy sima vélemény. Nem, ez maga a tényemény! Ne várd, hogy
végigbámuljam medencés bénáskodásodat, az első karcsapás után úgyis
lecserélnélek, tehát jobb neked így. Ott leszel tartalékjátékosnak, és kamera
híján, csapattagként bámulhatod a többiek altevékenységét. Részemről lezártam
felzárkóztatásomat, amíg én vagyok az edző, addig ez így marad.
Arról megfeledkezett, hogy négyhavonta
– néha sűrűbben – váltogatják a gárdát, de ez nem jelentett akadályt. Csabalázs
nyelt egy nagyot, nem igazolt át formálisan sehová. Informálisan, ha lehet
ilyet mondani, annál inkább.
Mert a vízilabdában bizarrnak
számított az, hogy hangtalanul végighorkoltatták vele a mérkőzéseket. A víz
alatt rengeteg szabadideje maradt ahhoz, hogy más csapatokban másoknak
dicsőséget szerezzen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése