Két füllel a talajon

Tapsika éppen olyan volt, mint a többi, látszólag gondtalan nyuszi. Egy nagy, nyílt, füves tisztáson majszolta a finom-finom füvet. Néha rettentő komolyan felcsapta füleit, kétfelől elhelyezkedő szemeivel igyekezett a látómezőből minél többet áttekinteni, majd összegömbölyödött, mint egy pici labda, és apró, szapora harapásokkal habzsolt. Az egész réten egyetlen fa állott, és úgy gondolta, megkóstolja kérgét.

Nem tudni, honnan, talán egy nagy levegőkupacon üldögélve nézelődött a görbült csőrű sas, és ugyanazt csinálta, amit máskor szokott nyúlfigyelés esetén. Lezuhant. Legalábbis az átlagközönsége száz százalékosan meg volt győződve abban, hogy szárnybénulással fog a földbe csapódni.

Elegáns műugróként fejjel lefelé suhant és nem adott hangot. Úgy fogta fel a szelet, hogy az nem is suhogott tollain. Az egy másodperccel korábban magában nyúldalt zengedező, életnek örvendő muszmók oldalába belevágtak karmai. Most lefelé csapódtak a fülei, szemét becsukta, és dal helyett visított egy nagy, hosszú, éles nyúlsikolyt. Ha az utolsó előtti pillanatban nem fordul az egyetlen odanőtt fa irányába, talán mind a kettőjüknek könnyebb marad a hátralevő élet, ám így átmenetileg mindenképpen megnehezedett.

A sas, hirtelen emelkedése kezdetében az odanőtt, méteres törzsátmérőjű tölgy nem dőlt ki. Sosem tudom, hogyan képes ujjnyi magasban a földtől lelassulni, megállni és visszafordulni, de ez a madár általában meg tudja csinálni a manővert.

Most ott feküdtek egymás mellett elsasosodott nyúlkómában, vagy fordítva, amikor arra járt egy mezőre vetődött, erdőtlen róka. Bogarat keresett, esetleg hangyabolyt, bármit, ami ehető, mert igencsak korogtak belügyei. Először azt hitte, hallucinál, majd zsigerből odament a nyúlhoz. Félrepillantott, úgy gondolta, most nem kapkodja el.

A zsebéből elővett egy mérőszalagot, és hamar tisztázta, hogy a nyúl sem megvetendő, de a kifeküdt madár, ami már vele is próbálkozott, jóval nagyobb. Megszimatolta alaposan, hogy eleven-e. Ellenkező esetben, a kábult állapotából magához térő nyuszika husikája is megtette volna, de a sas megmozdult. A nyúl, rókalátása után éppen második ájulásába zuhant, így neki az érzéstelenítést beleszámítva, talán könnyebb helyzete lehetett volna, de ez az okoskodó vöröske nyakon ragadta és tovahurcolta a másokat hurcolót.

Tapsika, második magáhoztérte után tapsikolt füleivel, hiszen kiütött egy sast, és elmenekült tőle a róka. Na, most rögtön meg kell keresnie a medvét, bejelenteni, hogy tényleg ő az erdő ura! Körülnézett, azon az egyetlen fán kívül, ami nem sejtette, hogy életmentőjének nőtt oda, egy morzsányi erdőt sem látott semerre. Legyintett egy nagyot, és azt mondta magában, elég sok sótlan viccet olvasott már nyúl-medve összefüggésben, maradjon két füllel a talajon, vagy másszon egy kalapba.

Erre nincs erdő, úgyhogy elindult. Eszegetett tovább, de nagyon hiányzott már a morcos család. Náluk az üregben senki nem mosolygott, gondterhelt füleléssel töltötték szabadidejüket.

Aznap másodjára bambult el, mert ugráltában szinte oldalba rúgta a hanyatt fekvő rókát, akinek olyan nagyra puffadt jóllakottságában a hasa, hogy szinte mozdulni sem bírt. Ráadásul nem volt éhes, tehát, ha bele nem harap – márpedig ez egy okos nyúl volt, esze ágában sem volt ilyent tenni –, akkor még egy nagy adag étvágygerjesztő után sem képes a vörös szőrű megkóstolni. Nyögött egy nagyot, s így szólt:

– Figyelj, kishaver! Menj már, kérlek, és szólj a medvének, hogy én vagyok az erdő ura, most ejtettem el egy sast, ha nem vigyáz, megyek és leütöm!

A nyuszi kalapot emelt, musszantott egy igent és megfordult. Azóta is azon gondolkodik, vajon merre lehet az erdő… Ha nagyon akarja, majd megkeresi a róka, mert úgy ildomos, hogy az ilyesmit közvetítő nélkül közölje az ember. Végül is neki, mezei nyúl létére tökmindegy, hogy annak a valahol messze terülő, sosem látott erdőnek ki az ura.