Ami jár, az megy!

Fafej már úgy érezte, egészen Tihamér szolgájává vált. Barátok ugyan, de ő az örök alárendelt, mindig a másik talál ki valami hatalmasat és abban híven, mondhatni szolgalelkűen segít neki. Nem elég, hogy a mocsár átdagonyázó világrekord kísérletben kimentette őt és az életét is, majd szerzett neki egy diófaerdőt, később „itt a piros, hol a pirosozott” egy jót vele, még a kivételesen brutálisan jónak minősült, bódés ön-tükörbenézés vállalkozásban is segítette.

Ez utóbbi valóban rengeteget hozott a kasszába, évente akár egy-két személy is képes volt fizetni azért, hogy egy szavazófülkeszerű tákolmányban nézegethesse magát. Persze olyankor tette, mikor mások is jártak arra, hogy lássák, amint ő jól megnézi magát.

Ha kőfej lenne, talán másként állnának a dolgok, de nem az, csupán fa a feje, ami most már nagyon fáj.

Kapott valahonnan egy számítógépet. Három év, hat hónap szigorított tanulmány után a bekapcsoló gomb használatára és az internetre feljutás elérésére, valamint a „Google” szó bepötyögtetésére is képessé vált. Ritkán keresett célzottan, mert nem tudott, pedig a sertés sértések elsörtétlenedéséről nagyon szeretett volna olvasni. Amikor beírta, hogy mocskos szájú, kopasz disznó, mindent talált, csak a vágyott témát nem, ám mindig akadnak váratlan véletlenek. Kinyitott egy oldalt, ahol a kedves mindenkiknek tudtára adták, hogy nincs olyan ember, aki nem érdemelne meg egy rakás köztéri lovas szobrot. Annyit, ahányat akar, és természetesen ingyen.

Ez a Fafej mázlista, mert telefonszám is volt, különben az internet üzenetküldő rejtelmeivel, a kapcsolatfelvétellel már nem boldogult. Tárcsázott, helyesebben nyomkodott, és a huszonkettedik próbálkozásra tényleg azt a számot ütötte be, amelyiket akarta. Fel is vették.
Nem szánta-bánta, mert igen kellemesen jelezték vissza, valóban igaz, hogy az emberiség minden egyede számtalan kültéri lovas szobrot érdemel. Ők, mint lovasszobor-kivitelezők, egyedül a világon ingyen és bérmentve meg is oldják ezt. Attól függően, hogy hányan tekintik meg a szobrokat, esetleg le is fényképezik őket, komoly anyagi juttatásra számíthat!

Fafej elutazott Páros városba, másfél napi keresgélés után megtalálta az alagsori, négy négyzetméteres székházat és ügyfélfogadót, negyvennyolc példányban aláírta a hatvanöt oldalnyi megrendelő nyilatkozatot – belefájdult a keze, életében nem írt annyit –, és ujjongva utazott haza.

Mikor meghallotta, hogy másnap el is kezdik a műalkotások legyártását –, ez a szó egy picit zavarta, de ne legyen finnyás, gondolta –,  valamint azt, hogy kihelyezik őket a világ összes fontos közterületére, felordított az örömtől.

Közterületnek számít minden, ami nem magán! Ennek nagyon örült, mert nem szerette volna, ha valaki padlására, vagy pincéjébe kerülnek nagyra becsült, négyezer példányban megállapodott lovas szobrai. Úgy gondolta, most az egyszer tényleg rávert kéretlen főnökére, Tihamérra.
Várt, és a jelzett időben tényleg értesítették a szobrok elkészültéről, mi több, azok kihelyezéséről. Elcsodálkozott, mert arra számított, hogy köztéri szobrai szűkebb pátriája környékén fognak csatát vívni egymással, de örömmel érzékelte, hogy a világ minden jelentős pontján, számtalan Fafej-szobor – maga alatt lóval – diadalmaskodik.

Remélte, hogy főtereken, de az sem szegte igazán kedvét, mikor hatalmas és jelentős földrajzi színhelyekre bukkant. Az iskolából még emlékezett a Szaharára. Az borzasztó nagy, ezért rögtön el is helyeztek tízezret benne. Úgy gondolta, szerez magának egy tevét, és legalább az egyiket meglátogatja, mert nyüzsögnek arra a tevekaravánok, és a kereskedők mást sem csinálnak, mint magukat fényképezik a nagy, idegenből odaszakadt híresség szobra mellett.

Akkor hökkent meg, amikor rájött, hogy mindezt nem tudja megvalósítani egy évi rendes jövedelméből sem, de hitelt adott a hitelt adóknak. Ezután szinte sírva fakadt örömében, látva, hogy a Niagara-vízesés mögötti üregekbe is elpasszoltak pár százat. Nem is tudta, hogy a Marianna-árok is egy ilyen forgalmas hely, oda is leraktak ezerötszázat, továbbá az Antarktiszra ezret, a Kalahári-sivatagba, Grönlandra és Pápua Új-Guinea legkisebb lakatlan szigetére… Egyáltalán van ott lakatlan sziget? Azokról az átfúrt orrú emberszeretőkről úgy gondolta, hogy minden szigetet laknak.

Mikor nagy nehezen felfogta, hogy égi vándorunkon, a Holdon, Armstrongékon kívül az ő lovas szobra is megjelent, már nem csodálkozott azon, hogy Tihamér főnökének érzi magát.

Egészen addig tartott az eufória, míg meg nem kapott egy nyolcjegyű számos számlát, mert a rengeteg oldalú kis, kisebb és olvashatatlan betűs szerződés utóbbi része, minden megtekintés regisztrálását írta elő. Ezért köztéri lovas szobraira – melyeket külön kérésére, kedvenc szobafestő újságpapír csákójában pózolva készítették el – építettek egy-egy megtekintés- és fényképezésszámlálót.

Ennyi ember nem nézte meg a szobrát, vagy mi? Nem egészen értette, mert olyan össze-vissza szöveg jött le, amit talán még barátja, Tihamér sem értett volna. Most hát, állítólag ki kellene fizetnie egy II. Erzsébet vagyonával vetekedő összeget.

Lebbezett, aztán fellebbezett! Közben elhatározta, hogy Tihamér búvárfelszerelésével lemegy a Marianna-árokba ellenőrizni a számlálókat. Jó sportember, elgyalogol abba a Szaharába, úszni is szeret, és egy nagy kiruccanás keretén belül ellátogat az összes helyre. Még repülő-, vagy vízivonatjegyet sem kell váltania. Közben, Tihamér feladatul kapta – először életében tőle és nem fordítva –, hogy oldja meg a legegyszerűbb parittyaelvű Holdutazást.

Fafej most itt tart. Még mindig nagyon büszke lovas szobraira, melyek számtalan köztéren közhelyek lehetnének, de már nem biztos benne, hogy minden a legnagyobb rendjén van. Szerencsére dúskál az időben, mert a másodfokú tárgyalás elmarasztaló ítéletéig több mint két hete maradt. Lesz ideje mindent alaposan átvizsgálni, és a köztéri szobortalapzatok után, ott lerakni az őt mentesítő, perdöntő bizonyítékokat.