“Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek és aztán megint jöhet áramszünet”

„Hajnal, este, vagy zord – már azt sem tudom, milyen – évszak kora délutánja van? Csak megyek, úgy emlékszem, aludtam is, bár ebben nem volnék olyan biztos. Az embernek szórakoznia is kell, és hát a munka vége idáig is elér. Mást sem csinálok, csak fogdosom.”

Majdnem alva járt, tán kicsit mogorvának látszott az arca, bár nála szebben senki nem tudott a „bohókás” szónak örülni. Füstösen állt az állomás, már rég nem gőzmozdonyok vontatták a lassú battyogású szerelvényeket, de az emberek egyhangú életrotyogásának párája minden állomást és állomásocskát átitatott.

Ólmozott szemhéja nehezen szokta a vonat „vakító” derengését. Bár szünetelt a világítás, vagy csak épphogy pislákolt. Ugyebár, sötétben jobban lehet aludni. Félútig verte a blattot, és unaloműzőnek, hogy a fülke se romoljon meg, elfüstölt egy fél doboz cigarettát. Mindezt olyan komorba burkolt melankóliával, ami csak az aludni hazajárók közösségére jellemző.
Otthonától negyven kilométerre dolgozott, három váltásban. A délelőttihez négykor kelt, és este hatra már otthon is volt, ahol éjféltájt elérte az ágyat. Ugyanazon a héten még ötször megismételte a mutatványt.

A délutáni váltás elméletileg emberségesebb lett volna, de a járatok nagyon kifogtak rajta, túl hamar kellett indulni, és túl későn érkezett. A délelőttök, hacsak nem vekkerórának álcázott szobakeltetőgéppel ébreszti magát, semmire sem elegendőek. Az éjszakai váltásról ne is beszéljünk, az egy hetes gyakorlati nem alvást jelentett. Persze a gyakorlat mestereket képez és kivételeket szül!

Az elmélettel szemben tehát jó két-három órát is ellustálkodott a nap huszonnégy órájából.
Mivel délelőtt érkezett, jobb helyeken nappalozón nem szokás aludni. Volt tétlenségelűző mindenhol, még náluk is. Estefelé, mikor már egy hosszabb szembecsukás a lábon elalvás veszélyével kongatta fejbe, valahonnan leesett a tantusz, hogy indulni kell.

Ezt az életmódot, ami a nap legalább tizenhat órájában gyárgyönyörökben, pályaudvarokon és végtelenül lassú vonatokon zajlott, rosszul viselik a nem azonnal alvók. Azok, akik beszélgetés közben, a lelassult gondolkodásban, egy-egy válasz előtt néhány másodpercet nem tudtak aludni.

Félúton kapta el a buzgóság, és majdnem Váradon túl vonatozott. A gyárban lemart minden fölösleget. Most az egyszer szó szerint tessék érteni, mert egy FUS „márkajelzésű”, Infratirea gyárban útjára engedett, amúgy talpraesett kis géppel osztották meg az időt.
A munkaidő megosztása alapvető túlélési kötelességnek számított. Délelőtt nem nagyon lehetett mit kezdeni vele, délután már a lazítás belefért, és jött az éjszaka. Különösen azok a gyönyörű, mínusz húsz fokos téliek, amikor a csarnokban, talán még a gépek is vacogva görgették szerszámjaikat.

Csodás félórákat lehetett aludni! Rekorddöntési kísérletében, egy alkalommal a három  egybefüggő órát sikerült összeszundítania, de még mindig csak második maradt a kontúrmarót dübörögtető krapek mögött, aki nem szerette a félmunkát. Ha munkaidőben alszik az ember, akkor az legyen alvás, tehát legalább négy-öt óra! Ehhez be kellett indítania a gépet, és figyelmen kívül hagynia sebezhető fémszívét. Hadd fájjon neki! Néha ötszörös, akár tízszeres megengedett paraméterekkel eresztette. Mert az idő pénz, pontosabban IDŐ… Minél hamarabb ledarálta a magáét, annál több maradt a bujdosásra.

Nos, történetem nem erről az emberről szól – csak becsempésztem, mert úgy emlékszem, ismerem –, hanem a vonaton utazgatóról, akivel kollegiálisan alvóhelytippeket cseréltek.

– Hé, Sanyi, ébredj már! Elhagytuk Diószeget.

– Ugyan, én egyetlen Lajosom, látom, megint áramszünet van. Kell egy kis áramszünet, pam, pam, pam… Tévedtem, csak nincs világítás a vonaton. Megérkeztünk! Milyen érdekes, ez a vonat szinte méterről méterre fiatalít! Most újra szálljunk le, huszonévesen. Kapjátok magatokat srácok, mindjárt itt az este!

– Ébresztő, srácok! – rugdosta spiccel, még az illem határain belül, a körbedeszkázott munkaasztalt Horváth mester. Ez egy üres – éjszaka stagnáló – részleg kellős közepén helyezkedett el, és telerakták ékszíjakkal. Volt egy nyílás, ahol be lehetett mászni, ritka remek derékaljul szolgált a bedobált szíjsereg. Főként, mert nagy gépolajos gyapotdarabok is lágyították. A nyoszolya igazi baldachinos ágy volt, ahová annyian bemásztak, ahányan csak tudtak.

Az elalvás gyorsan megy, az ébredés ugyanolyan sebességgel.

– Srácok, ez a Horváth egy igazi úriember Kőcsapdához képest, aki ugyan bátortalanul, de a cipőm talpát szokta lábával illetni, amikor a nagy Ranghet mögé, a biztonsági farácsra heveredem.

– Másszunk ki, gyerekek! – vidult egy pillanat alatt, az előbb alvóból tettre késszé Sanyi.

– Különben, olyan szívcsücsök-simogatót álmodtam, amit egyszer elmesélek nektek. Most csak annyit, hogy a vonaton már századik évünkhöz közeledtünk – lehet, hogy valamivel fiatalabbak voltunk ugyan, de biztos nem huszonévesek –, és állomásról állomásra vitt bennünket. Két szundi között, egy-egy évtizedet fiatalodtunk. Egészen takonypócként szálltam le. Ja, ez nem igaz, eddig nem jutottam el! Az álomban csak haladtunk, haladtunk, haladtunk, és az idő visszapergő szele szétborzolta a hajunkat.

– Bohókás gyerek vagy, vakarózzuk magunkat vissza gépeink előhívására.

Aztán a zaj zörgette csarnokok morajában, szundi ide, alvás oda, Durnea Sanyi mindig kikerekedett. Veszem a bátorságot kimondani becsületes nevét!

Naponta, sokadmagával nekiindult mindig ugyanarra. Még kókadt egy keveset menet közben a villamosig, amin úgy, reggeli csúcsforgalomban, fürtökbe lógó emberekbe kapaszkodva két kanyar között, ahol a vezető mindig gyorsított – talán mindenáron börtönbe akart jutni –, meg-megébredt.

Majd a sok mindenhez szokott társaság közepén, át az aluljárón bekvártélyozta magát a váróterembe.

Miért is lettek volna rendesen induló szerelvények, talán középarányost kerestek, vagy az utolsó munkahelyek munkalejárát vették figyelembe, hogy a leglustábbak és legtörődöttebbek is biztosan vonatra jussanak.

Hallgatták a hangosbemondót, ekkor dohányzás, kártyázás és a natúr koszszínű ragadós ablak szemet próbáló tájgyönyörködtetésében huszonkettedik alkalommal aludt el túlságosan. Margitán ébredt. Furcsállotta, hogy olyan fitt, mint aki nyolc-tíz órát hempergett az álmok mezején bóklászva virágok között. Majd, mint akin elektrosokk fut át, ismerte fel a rengeteg egyenállomás közül a nem sajátját. Elolvasta a nevet, megvakarta a fejét, és ötórányi várakozás után visszazötyögött.

A bohókásat még mindig nagyon kedvelve, főleg, ha áramszünet volt, mert olyan is akadt, néha jó bőven a gyárakban is. Nálánál szebben senki sem énekelte, hogy „kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint jöhet áramszünet”. Átköltötte!

Igazi humort ismerő emberként hazabillegett, ha nem felejtette el, még be is kapott valamit. Aztán órájára nézett, és a munkához szokott emberek higgadtságával mérte fel, hogy ez itt az indulás pillanata. Ment hát újra, már az esti derengésben, egy ágyban alvást tökéletesen nélkülöző éjszakai műszak után, a következőre.

Sanyi most máshol mar, más gépeken, de nem hűtlenedett el beleivódott szakmájától. Bekötött szemmel is megcsinál bármit és büszke vagyok rá, hogy ez a sosem nyafogó, élete legszürkébb zugaiban is mindig valami színeset találó ember, a barátom.

Nála többet kevesen olvastak, bár sportújság és a napi sajtó gyászjelentései, apróhirdetései kézről kézre jártak. Nem végzett egyetemet, de – ha mindent egybevetünk –, tizenöt éves korától dolgozik. Fogadni mernék, hogy egy IQ-teszten sok nagyra nőtt, egykori és talán mai dirigensét hanyag könnyedséggel pakolná zsebre.