Tanúságtétel

Bősze Emil Miklós barátom emlékére

– Nézd, kedves, mennyi színben ölelkezik a szellőcsokor a felhők alatt! Álljunk meg egy kicsit, kérlek, nagyon elfáradtam… Mégis milyen gyönyörű! Ugye, te is látod? Hányszor jártunk errefelé is, Kispikón… Sokszor épp ilyenkor, vasárnap. Tudod, hányan fogják majd azt mondani, hogy felelőtlen voltam? Talán még rád is, amiért vettük a bátorságot és megengedtünk magunknak egy csendes kis búcsúkörutat… Látod, amott a sarkon milyen szép, nyakkendős, keményített inges férfi siet éppen oda, az Isten háza felé. Bár hideg van, de levegőre van szükségem, ereszd le, kérlek, az ablakot… Hallod, ahogyan szitkozódik, s az asszony jól rákontráz. Látod a hirtelen arculatváltást, ahogy közelednek? Parola mindenkivel, maszk fel! Alig bírják majd végig azt az egy szűk órát, remélve, hogy minél kevesebb – ahogyan ők mondják – ostobaságot beszélnek a szószékről. Azt hiszik, ők két lábbal állnak a földön, nem is gondolnak arra, hogy anyagi voltukban, születésüktől – mint te, én és mindannyian – menetelünk oda, amitől csak az ismeretlen rettent el, különben repülnénk. Most így eszembe jut az, hogy légy erős akkor, amikor bántani fognak. Te tudod Ki és Mi a legnagyobb gyógyszer. Induljunk, még látni akarok, és ha mással nem, legalább retinámmal fényképezni. Fényképész vagyok! Ha úgy tetszik, nyugdíjas vándorfényképész, de ez a nyugdíjas szó nem veszi el tőlem a kamerát. Nagyon szerettem csinálni… Bár már több képet festek szavakkal, remélem, nem ok nélkül. Ha ketten-hárman – milyen érdekes, hogy éppen így fogalmaztam –, elolvassák, már nem volt felesleges.

Látom az arcát, ahogy enyhén hátralengetett ülésből búcsúzóan tekint, rácsodálkozva mindarra, amit nem fényképezett le, és azokra is, amiket talán más szögből is megcsinálhatott volna. Már nem szomorkodott, csak végtelen békével párja kezét fogva, aki a volánnál ült, tanítani valóan nemes szeretettel búcsúztak. Reménykedem, sikerül életművét nyomtatásban is látnom, mert az elsőtől az utolsóig zseniálisak.

„Tebenned bíztam elejétől fogva”, a rengeteg „kulturális egylettag” ismerőssel, baráttal szemben ezt én komolyan is veszem. Nem szép ruhába öltözött egymásra mosolygás az a vasárnapi órácska, hanem találkozás a Teremtővel, Megváltóval, Lélekkel. Töltekezés. Megszentelem az Úr napját, és az Úr megszentel engem! Sosem vártam jutalmat azért, mert azt tettem, amit mindenkinek tennie kellene. Most felveszem keresztem, mert „aki engem követni akar, annak fel kell vennie keresztjét”. És én teljes odaadással, erős meggyőződéssel akarom követni!  Úgy érzem, megtettem a magam részét… Nehéz volt… Ettől a ponttól „legyen meg a Te akaratod”, bár máris tudom, hogy ez a kijelentésem csakis kétféle reakciót szülhet, de az ember ne legyen langyos. Legyen hideg vagy meleg, igen vagy nem. Tudniillik, mindenkinek joga van azt tenni, amit a lelkiismerete, meggyőződése, esetleg jól megfontolt érdeke diktál. Már lépni is alig tudok, asszonyom, s gyerekeim éneklik körülöttem „a mélységből kiáltok hozzád, ó, Uram”, mert én most valóban ott vagyok, de terhemmel lépésről lépésre haladok Feléd. El is esem, és amint Te egykoron, én is kapok segítséget. Megyek fel a saját Golgotámon… Nehezemre esik, de énekelni próbálok. Később csak gondolatban követem a meg nem szűnő imát.

Virrasszatok, mert „nem tudni sem az órát, sem a napot”. Azt teszem, mit kell, engedelmeskedem akaratodnak. Szent kezedbe helyezem gyengeségemet, életemet, lelkemet, ó, Uram. Már a pislogás is nehezemre esik, alig tudok mosolyt erőltetni arcomra, de döfjék bár a töviskorona szúrós hegyei homlokomat, ameddig tehetem, jelzem felétek, hogy miért és kiért megyek ezen az úton. Itt, ebben a szobában, amit betölt a szentség, nem csak magamért szenvedek. Tudom, hogy egy sarokban ott kuporodik az, aki az utolsó pillanatig nem nyugszik bele. El akarja vadászni a lelkemet, hitemet és enyéim lelkét, amit nem adok neki soha! Látom, könny pottyan a szemükből, egy kicsit én is sírok belül…

Már csak suttogni tudott, végül azt sem. Mikorra a gnóm biztos lehetett dolgában, megmutatta magát. Addig üldögélt a sarokban, ujjaival dobolt a térdén, nagyon akarta a megingást. Mindenki fél, s egy válságosabb pillanatban odalépett.

– Idefigyelj, kis ember, ne hagyd magad töpörödni, én majd meggyógyítalak, csak szolgálj nekem!

– Meg van írva, hogy ne kísértsd Uradat, Istenedet. Távozz tőlem, sátán!

– Mit mondott, anyu?

– Nem tudom, alig hallom, azt hiszem, csak a szája mozdult…

A gnóm visszacammogott a sarokba, letelepedett, és a legutolsó pillanatig reménykedett, de hasztalan.

– Kedves, jó testvéreim, így távozott közülünk ez az ember, barátom, barátunk… – a lelkész hangja itt elcsuklik, de minden állítását a Megváltó szavaival támasztja alá. – Tudják, nem mindig veszik jó néven, ha nem csak kedélyes, világi eseménycsomaggal beszéljük át az Istentiszteleteket – néhányszor kötelességszerűen megemlítve az Ő nevét –, hanem hozzá, barátunkhoz hasonlóan, nem jelképrendszer, kulturális hovatartozás meghatározójaként, hanem valóságos, égbéli követőkként, imádattal töltjük meg és zengjük dicsőségét. Mert csupán Őáltala, Ővele és Őbenne lehetséges a teljesség elérése, aki egyszerre az Út, az Igazság és az Élet, s ajtó, lelkeink ajtaja. Ha kopogtatásra beengedjük, bejön a jó pásztor, kit juhai követnek, mert ismerik a hangját. Ő és az Atya egy! „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.” Úgy élt korábban is és ebben a mindent megkoronázó, keserű, de nagyon szép, utolsó rövid időszakban is, példát mutatott, akár a kiemelkedőek, Assisi Szent Ferenc és a többiek.

Látják, ezért a kijelentésért engem – minket – tán nem is tekintenek komoly lelkipásztornak. Ne csodálkozzanak, mert vannak olyanok, akiknek, ha az Úr feléjük megy a vízen, mondhatja: „én vagyok, ne féljetek”. Ő nem félt, hasonlatos volt Péterhez. Emberek vagyunk, gyarlók, kétkedőek, Péter is megsüllyedt, de az Úr kiemelte. Barátunk ritkán ingott meg. Talán soha… Kevesen tudják, számtalan példaértékű karcolatot hagyott maga után, úgy megírva, hogy a komolyat a viccestől nagyon nehéz elválasztani bennük. Amelyek olyan egyediek, szívvel, szeretettel teltek és zseniálisak, amire a feltámadt Jézus is  örömmel köszönt talán.

A két lelkész közül az öregebbnek potyognak a könnyei.

– Én eskettem őket és immáron… – megcsuklik a hangja – az özvegyet kell biztatnom. Ember volt, csupa nagybetűvel! Bár sokak lennének képesek követni magatartását, mert akkor vette vállára a keresztet, amikor talán még a kapkodásos, mindenáron anyaginak maradása, akár hetekkel vagy egy-két hónappal is hosszabbítható lett volna, de ő nem felejtette el: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”

Minden ellentmondását beleszámítva, nem volt hasonló temetés arrafelé. Vajon a tömegből hány „tékozló fiút” érintett szíven, mert ha egyet, már megérte. Ha egyet sem, akkor személyének és az ő közvetlenjeinek, ellenkező esetben jóval többeknek.

Nehezen távozott a nép, de már a kapuban furcsa hangok hallatszottak, vádaskodóak. Azt állították, olyan, mint aki csak képzelegni tudott, valami veleszületett oktalansággal, és ha talán néhány napi – Isten útjai kifürkészhetetlenek, nem tudhatjuk pontosan, mennyi lehet – túlélést biztosító, keserves kezelés helyett, a Mindenható és mindenre képes kezébe helyezte életét. Hiábavaló a felvilágosítás, tudom, nem olyan vonzó a kézenfekvő valóság, mint egy olyan pletyka, amin hónapokig lehet csámcsogni. Bár meghallják, hiszen a temetőben nem szokás vitatkozni, de jószerével meg sem fordul a pohárba tiszta vizet önteni akaró, máris rálegyintettek.
A vakmerőknek ez a sorsa, mondják, pedig akik a legbátrabbnak, vagy legkörültekintőbbnek érzik magukat – ha nem előbb, de később –, menthetetlenül szembesülnek önmagukkal. Előbb a pánikkal, mert miféle dolog az, hogy ők is megszűnnek testi mivoltukban létezni másokhoz hasonlóan. Majd vagy megnyugszanak, vagy nem… Talán a legutolsó időkben, egy ilyen ember emléke rendet rakhat a lelkekben.

Most, mikor testét visszaadjuk a földnek, lelke már annál van, aki a mennyből jött le és mindenekfelett áll, mert Emil nem földies dolgokról gondolkodott. Megpróbált, és hitem szerint sikerült is neki, lélekből megszületni. Nem kérdezett vissza, mint Nicodemus, ő tudta hogyan lehetséges ez, mert erős szegletkőre építette maga és családja életét. Rendkívüli és ember volt ő, s mert volt benne alázat, mosolyával, történeteivel nevelt és tanított  a vándorfényképész. Legyen örökre áldott emlékű, mert kihez máshoz mehetett volna, mint akinél az örök élet igéi vannak.

Onnan, a világosság közvetlen közeléből, Emil lemosolygott. Fájt látni egymás kezét fogó gyermekeit, akik bár rendet raktak lelkükben, mégis megrendülten, fájdalmasan vesznek búcsút sokadszorra Tőle.

Nem tartozott szektához, egyházának nincsenek is szektái, és nem holdkóros álmodozással beszélte be magának, mert az általam ismertek közül talán a legjobb író volt. Ez is nagyon fáj, hogy nyomtatásban nem jelent meg semmi tőle. Valamiért egy interneten közlő, még oly tehetséges tollforgatót sem tekint komolyan vehetőnek a… szakma…

Abból a szikrázó fényességből, amit csak a lélek képes eledelül befogadni, Ő átölelt minden jelenlévőt, családját és ismeretleneket. Áldást adott. „Az Ő békéje legyen mindnyájatokkal és a nézőket segítse látásra. Áldás, békesség Nektek!”