Tükörajtó mögött

Ihletadó:

              Légy!

Babrálnál-e évekig a zárral, ha
pontosan tudnád, mit rejt az ajtó?
Mennyire lepne meg, ha kiderülne,
magad hordtál oda mindent – önmagad
elől? És ha majd észreveszed, hogy ott 
benn sincs kívüled senki, el tudod-e
viselni a felismerést, hogy nincs, és
sohasem volt titok, s képes leszel-e
a létezés meztelen gesztusával
továbbadni a szavakba nem önthetőt?

                                         Bátai Tibor

Tükörben kajtat maga után, lassan kihozza a sodromból, hogy bárhová tapint, keze kezével találkozik. Pedig pontosan tudja – á, dehogy, csak sejti –, hogy a csillogó, magát sejtető mögött, talán ő van… Bár ez a tükör olyan, mint egy ajtó, vajon mit rejt maga mögött? Hiszen bármennyire is igyekezett, még soha nem tudta megérinteni benne az orrát. Sőt, a rá visszanézőn, egy visszafogott fülvakarásra sem képes. Talán a tükörajtó mögött megtalálja a tükörválaszt, tudni szeretné, mit rejt, mert úgy emlékszik, időtlen idők óta hordja – hordoz – valahová valamit.

Kinyitja az ajtót, most az egyszer nyílik, pedig már eldöntötte magában, hogy szétveri a tükröt, ha nem teszi, s látja, hogy ott van, hatalmas halomban a sok-sok lerakott semmisége. Tehát idehordta a kidobni- vagy veszejteni valót… Most már csak az a kérdés, hogy másoknak maga elől, vagy fordítva.

Belép. Egy nyikordulással rácsukódik tükre ajtaja. Villanásnyi feszültségként fut át rajta, ha szükséges, szétveri, de akkor is kimegy onnan! Majd csitult megnyugvásban, ezen a tükrön túli, sérült maszek helyszínen kutatni kezdi a lomtömeget. A megmenthető holmik között egészen komoly szortírozást rendez.

Talán egy félvagonnyit vissza kellene vinnie a tükör elé, mert fölöslegesen hajigálta oda? Körbenéz, és meglepetésszerűen érinti meg a felismerés, hogy egyedül van. Ez a hely, nem az a helyszín, ahol embercsoportok nyüzsögnek összevissza, csak egy egyszerű, tükrön túli, egyszemélyes kirakat, amit berakatnak is nevezhetnénk. Következetesen el is nevezi annak, és tovább vacakol, egyik holmit hajítja a másik után jobbra-balra. Rájön, hogy szinte mindent feleslegesen fuvarozott, verítékes munkával – maga vagy mások elől – oda.

Ezek nem is titkok! Most rendelhet egy tehervagont, csapatszállító repülőgépet, vagy anyahajót – meglátja, melyik az olcsóbb –, hogy sziszifuszi munkája feleslegességét visszaszállítsa annak rendeltetési helyére, a tükör elé, ahol most is áll és nézi, hogy talán visszanéz mögüle tükörképe,  és egyszer képes lesz önállóan mozogni…

Ez nem olyan, mint a rádió, amelynél apró gyerek korában megtanulta, ha azt keresi, hol mennek be az emberek, nem fogja megtalálni. Itt egyértelműen Ő néz szembe önmagammal. Ott a tükörképe, tehát létezik! Ezt most csukott szájjal, csak úgy magának világgá kürtöli.

Szeretné, ha később képes lenne hangosan is, szép szavakba öntve szétzengeni. Most már mindössze azt kell eldöntenie, hogy csak neki, vagy másnak sem volt soha igazi titka…

A mennyiség azt diktálja, hogy talán egy kilométernyi hosszú tehervonat – van még néhány, bár a kamionok kiszorították őket – elég lesz a visszahordásra. Még egyszer át akarja vakarni őket, hiszen az övéi, és ami az övé – bár nem biztos, hogy ez logikusnak tűnik, de – szeretné megosztani.

Most, ott a tükör előtt, ökölbe szorítja kezét és lendíti, de szerencséjére visszapattan, hiszen ez egy edzett, másképp fogalmazva nem kis vakarcs tükröcske. Nézi, nézik egymást, és mind a két oldalról egyszemélyes döntési helyzetbe keverték a másikat. Mert nem kettő, csak egy Ő van. Az énje az övé! Innen már nem tudja, lesz-e olyan erős, hogy valóban közhírré tegye, ami – végül is, akárhonnan nézzük, tükrön innen, tükrön túl – mégiscsak a sajátja.

Hát elmesélte, vagy nem? Legalább megpróbálta, ha nem sikerült, nem az én hibám.