– Ó, teskelengedni! – rimánkodta mint
aki az életéért könyörög, Jani, és állt a számtalan elutasító válasz ellenére
rendíthetetlenül, mintha odaöntöttek volna a veréce ajtó elé.
Egyik lábáról a másikra
helyezte súlypontját, leszegett, szőke feje jámbor konokságot üzent. Már-már
sunyin tekintett hunyorgó szemeivel, mígnem a sok nyöszkölés célt nem ért.
Talán azt gondolta anyám, jobb, ha megszabadulok tőle, magától el nem megy
napnyugtáig. Sok korábbi eset repetája volt ez, minduntalan zsörtölődött anyám,
és folyton megfogadta, hogy a legközelebbi zsarolásnak nem enged. Bár, mikor a
falevelek is fáradtan kókadtak, és már-már szénává aszalódott lábán a fű, mégis
csak jobb volt az udvaron kívül, lehetett az bármilyen nagy.
Mariska néni kergetett
el a közelben lévő, talán legszebb hely udvaráról, ahonnan a fűnyírás terhét
levenni akarva vállukról, mindössze a – még nem tápra szoktatott – nyulaknak
próbáltuk megzenésíteni a gazt.
A hátraarc
elkerülhetetlenné vált, zsenge akácágak friss levelével pótoltuk a füvet. Akkor
vettem észre azt, aminek a látványa, rendes körülmények között elsőre szemen
kellett volna, találjon. Nem is értettem, esetleg fal bomlott katonai
öntudatomból, mert fapuska, fakard nélkül, sem huszárosdi, sem rablópandúr –
amit összevont egyszerűsítéssel háborúsdinak neveztünk – nem elképzelhető.
Elsődleges elvárás,
hogy ártalmatlanok, másodsorban minél valósághűbb formájúak legyenek. Ott volt
a kard az oldalán, de addig csak sarlót és metszőollót láttam, fűre és ágakra
szűkült csőlátással. Most sem értem, de az az abroncsgyártmány, markolatvédő
rostéllyal, mestermű volt! Tanultam Janitól. A naponta ismétlődő, mindig
ugyanúgy végződő, előbb ködös, majd a zuhogó esőben is kiderülő magatartását
kezdtem gyakorolni, bár sokkal tehetségtelenebbül.
Akadtak dolgok,
amelyekben utánozhatatlan volt. Görbült kisujjal, hüvelyk- és mutatóujjal, valamint
behajtott középső ujjal senki sem tudott úgy fütyülni, mint ő. Irigyeltem, mert
sosem hagyta magát megverni, még szidni sem otthon. „Ha adnak, fogadd el, ha
ütnek, szaladj el”-saját készítésű vagy kölcsönvett életfilozófiát gyakorolva
állandó nyugalomban és boldogságban élt. Mint az előrelátó húsdisznó, amelyik
saját habzsoló kényszerét satuba szorítva csak a koszt soványabbik felét
hajlandó megenni. Néha órákig nem beszélt, vagy csak szemével jelzett választ
hunyorgó mosollyal. Sosem lehetett pontosan tudni, hogy igen vagy nem. Ha
valami kellett neki, megtalálta keresés nélkül.
Eszénél csak a szíve
volt hatalmasabb. Nem tartott haragot, pillanatok alatt elfelejtette sérelmeit,
de minden „fejjel a falnak menésből” tanult.
Nem sopánkodva,
siránkozva, hanem egyesítve a hasznosat a kellemessel, még ha a fejbe verés
első ránézésre nem is hasznos, de aki tanul belőle, annak talán az.
Már órák óta
könyörögtem. Mikor még mindig tiszta erőből törekedtem, nem fogtam fel, hogy ez
a módszer az övé, jól ismeri, így vele szemben nem működik.
Közben felvágtunk
néhány kosár fát, a kutyának is öntöttünk egy kis vizet az ételmaradékok mellé.
Ő még látszólag olyan zárkózott volt, mint egy szigorított magánzárka, pedig
kiismerhetetlenségében nyitott szeműnek még térképet is adott. Csak azoknak,
akiket elég közel engedett magához.
Lerohantunk a zugba,
egy zsák krumplit vittünk fel pincéjükből, közben megengedte, hogy suhintsak
néhányat az áhított játékszerrel, melynél sokkal jobb a boltban vásároltjaim
voltak, de a mesteri hordóabroncs-gyönyörűség mellett lenullázottan selejtnek
tűntek.
Az este mindenkor
megérkezik, egyszer haza kell menni, és a másnapi birkalegeltetés egyeztetése
után, amit természetesen ki kellett könyörögnie, de ez neki nem volt akadály,
még egy próbát tettem.
– Jani, légy szíves,
mint legközelebbi barátomat kérlek! Ha nem adod nekem ezt a csodálatos
huszárkardot, legalább segíts csinálni egyet!
Jani kacsintott egyet,
aztán az esti sötétedés harmatával, udvarunk füve végigmosta bokáig a lábát,
majd a kapu becsukódott.
Lógott az orrom,
már-már himbálózva. Étvágy és jókedv nélkül fogtam – nem annyira irigységgel,
mint szomorúsággal – pár falat eltüntetéséhez, amikor csörrent valami a
verandán.
Tökéletesen hallatszott
a nyitott ajtajú és ablakú konyhából. Kirohantam, talán tolvaj jár, gondoltam,
de mire szüleim nyomomba értek, már csak egy előre görnyedten rohanó árnyat
láttam, aki után becsapódik az utcaajtó.
Nem szoktuk bezárni a
kaput, de, gondoltam, most egészségesebb lenne, ezért fordítottam egyet a nem
sok mindentől védő riglin. Szüleim tudták bánatom okát, így a konyhába toppanva
nem is értettem, mitől olyan derűsek. Azt éppen nem vártam, hogy zokogjanak, de
legalább egy fikarcnyi együttérzés jól jött volna ilyen borzasztó
élethelyzetben.
– Hogy is van ez, fiam,
szóval nem adta Jani a kardot, még ki sem próbálhattad?
– De végül kipróbálni
kipróbálhattam, de nem lettem sokkal boldogabb…
– Hát nézd, mit hagyott
itt az előbbi betolakodó!
Apám, háta mögül kivéve
nyújtotta át a becsörrentett kardot. Én sírva fakadtam. Nem zokogva, nem is
pityeregve, csak két oldalt folyt a könnyem. Akkor tanultam meg, abból a
példából, mi is az a tényleges, igazi barátság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése