Kész!

Begörcsölt a keze, már satuként szorította a ceruzát. Nagyon akart rajzolni. Valamikor a kora hajnali órákban kezdett neki, ám a papír szürkesége már beleveszett a naplemente utáni, fénytelen derengésbe.

Jórészt emlékezetből csinálta, mert ugyan feküdt előtte egy fénykép, de a Kalapos Józsi Szerénáját születésétől ismerte. Sehogyan sem alakult a mű, még mindig grafitpaca szétkenődéseknek látta az egészet.

– Traktorma! – kiáltottak a kapu irányából. Ő nem mozdult, de a szívós, már-már kötekedő harsogásra ki kellett hajolnia ablakán.

– Még egy picit várj, Józsikám, aztán megkapod.

– Reggel óta azon dolgozol…

– Te nem tudhatod, hogy mit csinálok itt bent, és mit nem. Talán aludtam, vagy a falat javítottam. A padláson is akad munka bőven, na meg két boros flaska is sikoltozik itt bent, nagyon megürültek, és ennek egyáltalán nem örülnek. Azt mondják, borral érezték egésznek magukat. Na, most mondd, tudok én velük vitatkozni?

– Hékás! Szomorú szelek fújnak arra, ilyennek még sosem láttalak.

– Te csak várj!

– Megdumáltál, de jó lenne felkapcsolni a villanyt, esetleg egy gyertyát gyújtani. Azt sejtem, már szinte vaksötét van odabent.

– Tudsz grafikát készíteni?

– Mifikát?

– Nem egy szál ceruzavonalas rajzot, hanem olyanokat, amilyeneket általában csinálok.

– Olyanokat nem tudok, ezt megmondom, bár nálad sokkal gyorsabban vermelem a krumplit. Kinek-kinek a magáé. Te az ilyen oktalanságokhoz értesz…

A szomszéd végre odébb állt, Traktorma átvette bal kezébe a ceruzát, kicsit megtornáztatta elgémberedett ujjait, a külső és belső félelem egyszerre szállt odébb. Visszakapta, már-már visszarántotta kezébe a grafitot, és behunyt szemmel lendült neki. Egyetlen tudatosan irányított vonást sem engedett meg magának, hadd menjen a keze, valami úgyis belülről vezeti. Vagy kívülről és felülről? No, talán inkább is-is. Csak annyit érzett, hogy nyugodt boldogság önti el, szívéből ömlik az asszony odapréselődött lenyomata.

Ehhez nem kellett sem mérték, sem spekuláció, de még szem sem. Egy adott pillanatban úgy érezte, a külső és belső irányító kikapcsolta. Ezt hallotta: „Kész!” A kicsit korábban még vázlatnak is alig alkalmas próbálkozást meg sem nézte. Kialakult valami egészen más, nem nyögve nyelt erőlködés, ennyit érzett csupán. Átment.

Józsi nyitva hagyta kapuját, a teraszablakon kukucskált, elé rohant.

– Itt az ajándék, szomszéd, most hazamegyek, le kell dőlnöm. Majd holnap én is megnézem, magamnak is szeretnék legalább egy fényképmásolatot.

Józsi köszönömöt sem tudott mondani, még a szája is tátva maradt attól, hogy szomszédja – ha jól értette – nem is látta saját művét. Bement, a kisebbik szobában minden villanyt felkapcsolt. Majdnem hanyatt esett, teljesen olyan volt, mintha Szeréna árnyékban hajat fésülne. Ha nem érezte volna a grafitpor szagát, azt hiszi, valami fényképes machináció.

– Szeréna, bocsánatot kérek! Ugye, nem haragszol, hogy ilyen későn kívánok boldog születésnapot?

A nő duzzogott, meg sem szólalt. Egy ilyen alak, aki nyugovóra térés előtt kíván visszamenőleges szép napot, nem érdemes rá.

– Nézd, ezt hoztam neked…

Ő reflexből, két kézzel nyúlt a teteje felé, de mielőtt széttéphette volna, megállítódtak az ujjak. Az égő irányába fordította, és a gyermeki rácsodálkozás őszinteségével fakadt ki belőle:

– Jé, ez épp olyan, mint egy tükör! Ha belenézek, magamat látom, de százszor szebb, mert nem mozog összevissza és minden olyan harmonikus, amilyennek még sosem láttam magam. Gyere ide, te Józsi-Józsi! Már nem haragszom, sőt a legkedvesebb, legbolondosabb alak vagy a világon! Ki csinálta ezt a gyönyörűséget?

– Ki más, mint a szomszéd Traktorma…

– Az az ember is, mióta az eszemet tudom, a boldogságot keresi. Remélem, megtalálta ebben az alkotásban.

– Úgy sejtem, nagyon gyönyörű, mert hajnaltól mostanáig máson sem dolgozott.