Sziromírás

 – Nézd csak azt a kis nyeszlettet! Nagyon keperkedik virággá lenni, pedig itt én vagyok a legszebb rózsaszál. Te, ott, már túlnőtted magad. Nézd, micsoda gyönyörűséggel ölelget a hajnali harmat, mindenemet érezni akarja, és ez a kis zöld rügyecske már nyomja kifelé pirosló fejét. Korcs vagy, sárga létedre, és hogy megvénültél! – szólt a mellette levő virághoz.

– Kár, hogy nincs tükrünk, te is már legalább nyolcnapos vagy, túl életed delén. Nézd, a kis rügy már helyedet elfoglalni kész fiatal rózsa.

– Ó te vénség, a fiatal én vagyok! Hogy lehet valaki olyan trehány, mint te, lógnak a szirmaid… Hihetetlen trampliság! Érthetetlen, hogy a hajnali harmat nem undorodik tőled. Úgy látom, te nagyon nehezen viseled, az egyik szirmod épp, az a narancsbőrös, lepottyant. Egészen olyan vagy, mint egy napraforgó terpesztett virága.

– Kedvesem, öregedsz. Nézd, a csitri már olyan szemrevaló menyecske, mint te gőgös beszéded kezdetén.

– Jé, a kis nyamvadt szép lett, mint én vagyok.

– Mondom, kár, hogy nincs tükrünk… Fonnyadsz, drágám.

– Csak az irigység beszél belőled, vénség, azzal a három megmaradt szirommal, amelyek még képesek elviselni rusnya közeped! Bibéim, porzóim ajzottak, és a szirmaim tágra nyílnak a világ felé.

– Nézd csak, milyen tágra! Le is pottyant kettő a harmat súlya alatt, és a kis pimasz helykereső, már szekálja is a mellette levő bimbót. Azt hiszem, mindjárt lepottyan az utolsó szirmom is, de még hallom, amint téged megszólít.

– Hé, vénség, nem szégyelled magad? Hogyan hagyhatja el valaki ennyire magát!? A közönségességnek is vannak határai! Nézd csak azt a bibircsók méretű szerencsétlent amott, de szeretne rózsa lenni, mint én. Nem olyan, mint te, potyogó szirmú, és az a sziromtalan ott melletted.

– Ez hihetetlen, a vénség kimúlt… Ez a bimbóból lett meg itt mocskoskodik velem. Mellette egy kis, előbb még rügy, már ki is dugta zöld burkából pirosló taraját. Rózsa akar lenni… Miféle világ ez?