Tóvásznon

Groteszkbe fordult szavad
veri vissza a csipkén
fodrozódó tó szemérmes vize.
Cseppenként szórja, visszhang
ruhába öltöztetett személyes üzeneted.
Lapulevélen, hívó cédulára,
cirádás meghívót barnít az egykori
tűz feltörő emléke. Ékes képek.
Fazekas korongon forgó,
még nem száraz, vázába zárt
virágos hálók foszló paplanából
kiálló, málló szöszmötök.
Szebbet, tükörvíz kép-más
időrepítés, toldatlan áhítata
nem láttatott. És sarukönnyű topánkák,
suhogó, föld fölött lebegésükkel
szélt fúnak a tóvisszhangú,
örökre eltelt idők, képzelt,
vagy megélt szövegébe.
A kibontott, időutaztatott
szóképeket görget egy filmmé fakult,
talányos fövenyről,
parti nézőtér tavi vetítővásznára,
amiben a könyvjelzők száradt virágát játszó
szerepről, nem is csodálja, hogy az övé.
Kattog az orsó, huzal spulnizta celluloid
képét repíti az oda-vissza part.
S görbült tükörmosolya
nadrágján, még most is ott piroslik
a két oldali marsall lehetőség...
Békésen nevetgél el többed magán.