Fasörény

Kemény fából faragták, egész létében boldog volt, mert nem tűzrevaló lett belőle, sem haszontalan léc, vagy gerenda, melyeknek ugyan van értelmük, de ki látja őket? Még a bútorokat is házfalak rejtik, nem úgy, mint őt. Boldog, hogy letűnt – ahogy az emberek nevezték, retró – korokban vidám gyereksikolyt fakasztott. Meg sem állt a nevetés, és gazdájával is sokkal közvetlenebb kapcsolatban volt. Akkor kurblival tekerte még, igaz, már megvénült, mint ő maga, a fa körhintaló.

Régi időkben zsongásban nyüzsgött minden, egymás kezéből kapkodták ki, a „tessék, tessék, itt a körhinta kedves, jó gyermekek”-szöveget harsogó, rekedtes hangú jegyárus kezéből a felpattanásra jogosítót. Mert a hozzá hasonló gyermekvidító virgonckák, boldog sorsú, még meg nem kopott, csillogó lakkozatú sorstársak, körbe-körbe himbálóztak.

Már beleszokott az érdeklődés hiányába, csak néha-néha jött egy-egy nagypapa, akin szinte röhögött a kisgyerek, amiért ilyen ócska köznevetség tárgyává teszi. Sandán jobbra-balra néztek, nehogy egy óvódás társ észrevegye, mert le nem mossa magáról a bélyeget. És akkor ráterült, mint az esőtől védő köpönyeg, egy hatalmas, súlyos nyereg. Mellette morgolódott valaki, hogy ő lovagolni akar. Látott már lovat, ez itt biztosan az, de hiába pocsékolta a pénzét nyeregre, elméretezték. Nem baj, majd beperli a lovakhoz mit sem értőket. Előbb levette, majd még kétszer, háromszor rádobta a nyerget, remélte, csak tévedett, a musztáng majd rúg kettőt-hármat és megfelelő méretűvé puffad. Valahol egy rajzfilmben látott ilyet, de ez a kis szemét nem volt hajlandó.

A falovacska rugdosva nyerített volna, ha képes rá, de igy csak szíve fadobogásában szenvedett. Valami hasonlót érzett, mint a megvilágosult négyéves gyermekek, akik „totál snassz” közröhej-keltőt láttak benne. Egyszerre sajnálta a termetes eltájoltat, és nagyon mérges volt rá.

Megörült, mert valahonnan előkerült a gazdája, akivel már akkor szerették egymást, amikor még hangszóróból bömbölt a zene, és néha-néha két gyereket is ráültettek… Az volt az igazi élet!

Az öreg kitotyogott barakkjából és megkérdezte:

– Miben segíthetek, uram? Ha semmiben, lesz szíves elhordani magát iszonyú méretű vadnyugati nyergével!

– Uram, ez ló, vagy nem? – vonta a nyerges, Rózsa Sándornál is feketébben össze szemöldökét.

– Faló, kérem.

– Ne hülyítsen! Jók az információim, olyan csak Trójában létezik, vagy létezett! Már nem tudom… Hogy egy ilyen kis girhes?

– Nem eladó, ebből élek. Egyre rosszabbul hoz a kasszába, de már nem tudok és nem is akarok mást csinálni, összenőttem ezekkel a kis fapacikkal.

– Van csere csikója?

– Három darabot tárolok, mert az idő szétette őket. Kopottak, fakók, olyan kis öregecskék, mint ahogy én itt motyogok magának. Látott volna harminc-negyven éve, eszébe sem jut idenyergeskedni!

– Mondja már az árát!

– Ismétlem, nem szeretném eladni…

– De most mondta, hogy van cserealkatrész, tehát mondjon egy árat, akár a csillagos égig nyugodtan.

– Tízezer – suttogta –, akarom mondani, százezer… Pontosítok, ötszázezer euró…

– Megegyeztünk, öreg, fogom és viszem.

– Ha már ennyire megszerette, hozok egy csavarhúzót, hogy szegénykémet kiszabadítsam fogságából.

Fordult, de még szeme sarkából látta, hogy ez a böhöm, tán százhúsz kilós lóanalfabéta, az érzelmek iskolájából kicsapódva, valami becsapódáson ügyködik. Nagykalapácsát, amit ő már alig bírt megemelni, fél kézzel felemelte és sújtott.

Az öreg sosem fogja megérteni, mitől, de egy-két másodpercre visszafiatalodott, és mint virtuóz kapus elhajította magát, úgy kapta el a levegőben célja felé zúduló kalapácsot. Nyolc deszka tört szét a padozaton. Igaz, eltört a keze, de a hősködő a botránytól beijedve úgy elrohant, mint a besózott mérgezett egér.

Az öreg kicsit foglalkozott még a kezével, mielőtt orvoshoz ment volna, megcsóválta a fejét, aztán csavarhúzót, kulcsot és egyebeket zsebre vágva simogatta meg a körhintaló fasörényét.

– Ne haragudj, kisöreg, hogy ilyen olcsón oda akartalak dobni ennek a mészárosnak!

Ott ült a pódium szélén, és a ködbe borult világ esti fényeinél a kiscsikó kinyújtotta patáit, felemelte fafejét, és belenyerítette az estbe, „köszönöm”, majd ismét kopottas facsikó lett, mint előbb.