Az idő nevű disznó fogy

Itt dagasztom a megkunkorodott nagy semmit, közben nézem, ahogy girhesedik… Pedig emlékszem, hogy alig tíz éves koromban hájas önmagával betelítette az egész láthatárt. Nem volt lelkiismeret-furdalása, eszébe sem jutott volna feltenni magának egy tükör előtti kritikus megjegyzést, mondjuk „kövér vagyok” formában.

Őidősége, húszéves koromra önmaga játszi gyermeke lett ugyan, de egymásra rakódott, rengő zsírtömegben szétterülő, csüngő pofazacskóival, még mindig nyaktalan vállzsírjára tapadt fejével akkor is ő volt a megtestesített nagyon kövérség. Igaz a kisgyerekkoromban mindent beterítőnek, puffadtra hízott tenyerében elfért már hájtömege, de ki a fene törődött vele. Ám testének szemérmesedő súlylenyomata egyszer csak nehézsúlyú öklözőre apadt.

Alig volt időm rendesen elcsodálkozni a korrodálódott, valamikori virágoskertem szépséges kerítéseinek rácsain, s már csak, vagy még mindig zömök, erős birkózó súlyban kacsintott rám. Elejétől fogva, nagyon hájas szumós-, öklöző-, s most a birkózó korára a vigyorgás volt a fő szokása.

Már hahotázott, nem nevetett, apadásával egyenes arányban növekedett a hangereje. Soha nem értettem a logikát, de meg kell tanulnunk, hogy bizonyos dolgokban ilyen nevű valami nem létezik. Azt is csak véletlenül tudom, hogy utazó kapszulám oldalán cérnaszálnyi rést hagytam neki mindössze, mert akkor biztosra akartam menni. Most már kezd aggasztani, ahogyan keleti fakírok bordázott oldalával egyre hangosabban ereszti szélnek széles jókedvét.

Csak nézem, ez az idő nevű disznó fogy, és ujjammal próbálom betapasztani a menekülő útvonalat, de már nem is látom. Röhög, csak csiklandásából jövök rá, hogy éppen kisuhant az utazótubusomból. Még távolról hallom, ahogy bömbölve viháncol időtlen soványodásban, majd nélküle maradok.