Gálya

Sértő hangzású szó a víziszonyat. Széttört, part menti hajóbelső, mint kályha, töretlen burkolja leláncolt töltelékét. Sikollyal vernék föl a csendet, vagy dörejt keltenének, ha tudnának, ám a véres evezőkön szétkapart, semmibe rántott körmök nyomtalanná válnak.

Az idomtalan, nagy doboló, dobogón ülő pofazacskós még fűszeres lábvizet vesz, majd üvöltve rájuk zárja a rácsot. Kulcsait tengerrel nyeletve repteti a hullámok közé.

Süllyednek… Maga menekülni próbál, de a dűlő hajóból harsogva kivágyó – utolsó döntésével habok alá gyűrt –, mederre ítéltek, épp üzenet nélküli meghívólevélben cibálják magukkal oda, ahol a sekély vizű óceán latyakjának lényei, még a végletes szemdülledés előtt esnek hóhéruknak.

Az evezők oldalán – a bilincses sokak – láncledobással, nem harmadolva, de száz százalékosan fehéren, és mégis örök rab-szabadságba vesznek.