Vegyértékesen

Valamiért abból az osztályból nem lett senki a kémiai tudományok doktora. Sándorovics tanár úr örök jegyességet fogadott a vegytannal, így kvázi bigámiában élte életét feleségével. Még kilencedik osztály elején szögezte le, hogy szervetlen kémiában talán létezik csoda, és az is átmegy, aki nem feltétlenül vakarja az elégséges alsó határát, de ugyanez a széplelkűség a tizedik osztály szervetlen kémiájával nem fordulhat elő.

Valahol évfolyamelső lehetett, ezért egy olyan iskolában, ahol a politikai tantárgyak közé keverték a kémiát, igencsak kellemetlenül érezte magát. Különben mik is voltak a „politikai tantárgyak” egy gépipari szakközépiskolában? Az idegen nyelvek, filozófia, szervezéstan – ez utóbbi tényleg politikai súlyadót fizethetett volna –, nem utolsósorban a közgazdaság, amit minden rejtőzködés nélkül neveztek politikainak. Ott, abban az iskolában, aki matematikából és fizikából nem volt állandó koncertképességre hangolva, mint egy hangszer, lehetett bármilyen jó irodalomból, történelemből, netán biológiából, szegény kis oligofrén, begubózott pandamaci árnyékának tekintették csak. A fantáziaélemedést senki nem díjazta, esetleg egy elágazó, már-már búvó patakként sem sejlő megoldású matematikai gyakorlat gyökeres megoldásában. Ha ezt valaki nyolcféleképpen csinálta, igazi vállveregetést is kapott.

Ám Sándorovics nem matematikát, még csak nem is fizikát tanított, vagy az ezekből leágazó, nagyszámú szaktantárgy valamelyikét, csak egyszerű, kockázatmentes, citromízű kémiát… Tudása alapján, valószínűleg a város egyik, ha nem a legjobb tanára volt, de összes erőtlen próbálkozása láthatár mögötti naplementéhez hasonlóan bukott le.

Vajon ezért köhögött? Nem, kérem, nem volt beteg! Ritmikusan csinálta. Általában egy-két mondat után, néha mondat közben is. Köhöm, köhöm, köhöm-köhöm-köhöm-felépítésben. Azaz egy, egy, kettő-három-négy ritmusra, öklét tartotta szája elé, és teljes erőből, mint akinek komoly légúti gondjai vannak, rikácsolt, mégsem tett senkit vele vegyértékhalmozóvá.

A Mengyelejev-táblázatot is csak látásból ismerték, mert nem kedvelték a bemagolandót. Mintha az összes többi tantárgy, beleértve a matematikát is, nem feltételezte volna ugyanezt…

Ám, ahogy év elején beígérte, a rengeteg nem tanulót szín elégségessel, majdnem látatlanban engedte át. Köhögése, ami valami idegi tikféle volt, mert nagyon hektikusan csinálta, ötven méterről elárulta a legforgatagosabb helyeken is, hogy hopplá, Sándorovics tanár úr közeledik. Az utcán kimondott úriember volt. Jó napotra, jó napottal köszönt vissza, továbblépett, és szinte kiszámíthatóan folytatta egy, egy, kettő-három-néggyel.

Szünetekben, ha a folyosón lófrált, már meg sem fordult, ha mögötte öten-hatan kórusban vagy több szólamra hangolták az „egy, egy, kettő-három-négy” köhögő szimfónia nem egyszemélyes változatát.

Gyógyszertár-szagú volt, a laboratórium és mindenféle dugacsolt furcsa szerek émelyítő szaga terjengett. Kémcsövek, oldószerek vártak halomban minden egyes padnál. Ijesztő volt ez annak a bő három tucat, nem kémiai érdeklődésű nebulónak, akik Mengyelejev táblázatának is bemutatkoztak volna.

Emlékezve az elsős röpdolgozatokra, nem különösebben zargatták magukat. Majd csak lesz valahogy, bár ez az ember nem akarja tudomásul venni, hogy egy tanár képtelen elkapni a puskázókat. Puskázott! Rájuk lőtt és talált, nem úgy, mint a többi tanár, aki látta ugyan a puskázót – az összeset –, de maga nem lövöldözött. Talán még emlékezett rá, hogy ő is ugyanazt csinálta. Sándorovics lövöldözött, kiosztott néhány egyest, ami néggyel az átmenő jegy alatt van, mégis mindenki megúszta.

Három-, négy-, hat- és ötszögek különféle kombinációinak táblára töltése után a delikvensek bedobták a törölközőt. Ennyi vonalat, valamint a C és H különböző pontú elhelyezkedését megjegyezni képtelenség. Tény és való, hogy ezen alapok megtanulása híján szerveskémia funkcionális analfabéták lettek az ezeknél sokkal, de sokkal bonyolultabb további rajzkacskaringóknál.

A nyolcadik óra után kéjes köhögéssel – „könyveket félre, papírokat elő” – nyájasból zord képre váltott. Sándorovics leült. Vizslatását mindenki ismerte, azt is, hogy szándékosan tartja más irányba a fejét, mint amerre szeme sarkából néz. Egy év alatt ezt, kisebb idegösszeroppanás-közeli állapotok terhe mellett, meg lehetett szokni.

Bár a tanár mindig hülye diák szemszögből, de a neki jelentéktelenebb szerveskémia-jóindulat vándordíjért nem érzékelték, hogy indult volna. Az ötödik-hatodik percben kiderült, hogy abban az évben tényleg nem nevezett az előbb említett versenyszámban.

A láthatatlanságba burkolózott, csövek, anyagok és üvegcsék meg minden mögé bújt Danihoz szökkent, és pirossal áthúzott papírjára vastagon szép nagy egyest írt. Zárójelben, hogy véletlenül se tévessze össze, hatalmas, nyomtatott betűkkel erősítette meg a számot. Fogta a dolgozatocskát, és visszaballagónak tűnt, ám félúton villámgyors hátraarccal lépett Somoshoz, akit rajtaütésszerűen puskázott el, puskaeltüntetési akciója közben. Őt is leegyesezte.

Még rá sem írta, amikor hátranyúlt Gabihoz, és megörvendeztette őt egy sokszorta az átmenő jegy alattival. Majd felpattant egy padra, és elkezdett vándorolni, mint csípőfájdalom az ízületekben. Senki nem gondolta volna olyan ruganyosnak. A minden pad mellett elhelyezkedő mosdókagyló és az azt körbevevő, csak vegyészek ismerte nevű kütyük átszaltózásával pattant a középső padsorba, ahol végigrohant, majd ugyanezt a magas- és távolugrás-kombinációt végrehajtva landolt az ablak mellettin.

Már mindenki azt remélte, hogy a tehetetlenségtől nekirohan a nyitott ablak szájának, de mi az az egy emelet… Képzeljék, nem tette!

Pördült egyet, előre rohant, majd leszökkent és megállt, amint a vér a diákokban. Azon a dolgozaton mindenki, a lefülelteken kívül, szín üres papírt adott be. Jobban jártak, mert azért egy csodálatos hármast adott, ami szintén még kettővel az átmenő jegy alatt van, de legalább nem néggyel.

Békés, kiegyensúlyozott, kielégült arccal elfelejtett köhögni is arra a majd húsz percre, amíg az igazi körmökben is dörmögés helyett a visongó sokk időszaka tartott. Sokáig húzódott ez a sokk, aztán visszazökkent, köhentett egy tipikus ritmikust, megköszönte az együttműködést, visszazökkent a normál köhögés saját maga szabályozta ritmusába.

Keserves hónapok következtek, Sándorovics vérszemet kapott, de senki nem volt hajlandó azokat a fölösleges ábrákat bebiflázni, érteni úgysem értették. Ahhoz már, mint kémiai létminimum, az első leckétől át kellett volna nézni mindent. Ez sem hajszálborzolással, sem elméleti őserdei liánokból font Sándorovicsnyakörv-készítéssel nem volt lehetséges, így maradt a rettenet.

Persze mindig a kezdetek az igazán nehezek. Miután ezt a pörgő, tigrisszerű Sándorovics-attitűdöt meglátták, a második gyomorszorító röpdolgozat már egyetlen nagy fogással keserítette életét. Nem is tudta köhögéskoordinálóját átmenetileg sem kikapcsolni. A harmadik pedig teljes csőddel végződött. Mindenki puskázott, csak a nehéz diáksor általános szintjét sokszorosan megnehezített trükkökkel.

Míg a folyosón, vagy az udvaron fütyült a köhögésre, addig hol az osztály egyik, hol a másik szegletében zendített valaki egy spontán, ritmikus Sándorovics-krákogásra, zsebkendővel tökéletesre álcázva, nehogy gúnyolódónak nevezhesse. Ezért sosem arra pörgött-forgott, amerre akart. És ennek az osztálynak a szerveskémikussá nevelésébe is beletört a bicskája.

Volt egy szemtanú, de már ő sem emlékszik többre, hiába faggattam…