2011. november 18., péntek

Quasi

A lány még aléltan hevert a gyalulatlan gerendák közé préselt szalmavackon. Ő egyik harangról a másikra ugrált, idegesítette, hogy nem ébred szíve szerelme, akit oly önzetlenül, de mégiscsak magának, felmentett a toronyba. Bongott-kongott minden, és hátranéztében, kedvenc harangját ölelve, látta, amint kinyitja szemét.
Visszalódult a szédítő mélység fölül, és odakuporodott mellé.
– Pfuj, te rondaság! Hát nem megmondtam, tűnj el a közelemből!
– Mi bajod, egyetlenem? – görbült le Quasimodo szája.
– Ugyan már, kisapám, ezzel a külsővel és ilyen ábrázattal nálam nem rúgsz labdába!
– Szóval, ha nem így néznék ki, pályázhatnék?
– Furcsára sikeredett nagyfiú, ahhoz sudár dalia kellene, legyél, markáns férfiarccal!
– Mondd, kedves, hallottál már a púposról?
– Rólad, persze. Mindenki meséli a ronda toronyőr gonoszkodó jóságát.
– Nem magamról beszélek, hanem Paul Féval púposáról! Ezek szerint nem olvastad… Hát ide nézz, drága!
Quasimodo felegyenesedett, és egy jobbra-balra döntéssel, gerince minden görbülete sudár egyenessé alakult.
– Ilyenre gondoltál, aranyom? – fordított kicsit hangnemén.
– Nem rossz, Quasi, de a fejed még mindig jobban hasonlít egy sertéshez, mint egy jámbor bikafejhez.
– Tudod, kedvesem, komédiás voltam én, kegyvesztett lettem, aztán nem akartam olyan sorsra jutni, amit a téged üldözők ajánlanak, köztük jótevőmnek gondoló is. Akinek semmije nincs, vagy éhen pusztul, vagy közös megegyezéssel, egyszeri vásári látványosságot csinálnak belőle, felfüggesztik. Ez az én – egyre kevésbé – barátom, nagy szorgoskodással segített téged is hozzá…
– Most, hogy mondod, halálra ítéltek! Bár sudár vagy – igaz, mocskos és büdös, mint majdnem mindenki –, de a fejed!
Quasimodo, bal füle tájékán megrántotta csapzott haja mellett maszkját, és az alatta kiserkent szakáll nagy részét centis borostává epilálta. Csontos, markánsan erős szemöldökű, igéző, de nagyon rondára szakadozott szakállú arc került napvilágra.
– Quasi, ez már közelít ahhoz, ami a szívemet megdobogtatja.
– Bizony lelkem, sokkal jobban, mint a neked kiagyalt köztéri ácsolmány! Pillanat, itt oldalt van a fürdőszobám, két deszka között. Bár még nem találták fel az elektromosságot – a harangok mozgatásával olyasmit generálok, amihez te nem érthetsz –, villanyborotvám is lehetne, de itt ez az ősi penge. Kedvedért olyan arcot faragok magamnak, ami csak a nemeseknek van. Simát!
Gyakorlott mozdulatokkal – hiszen előfordult, hogy évente kétszer is meg kellett borotválkoznia, maszkcserék alkalmával –, pillanatok alatt sima délcegségű, csábosan vonzó tekintetű macsó állt Esmeraldával szemben.
– Quasi, te lennél az?
– Igen, aranyom! Tudod, ott hátul a fürdőszoba mögött, állandóan van néhány vésztartalék álarc. Azért csinálom ezt az egészet, mert jobb itt harangozni, mint összeakadni ezekkel a kötélverőkkel. Nézd, ott balra, láttad már szebb panorámából városunkat? Ugye, nem? Kívánhatnál-e magadnak gyönyörűbb lakhelyet?
– Nem, kedves Quasi – hebegte torkában dobogó szívvel Esmeralda –, de ez a te barátod, aki – sajnos már jól emlékszem, milyen jövőt szánt nekem – folyton fellátogat ide.
– Csak ritkán jön, drága. Megtehetném, hogy ledobom, de még betörném valamelyik ház tetejét. Idesüss!
Quasimodo megfeszítette mindkét karjának bicepszét, bodybuilder pózba domborította felsőtestének izomzatát.
– Ó, Quasi, ez gyönyörű!
– Igen, tudom, azért nem viselek, még télen sem, deréktól felfelé semmit. Nos, kedvesem, én nem dobálom le otthont adónkat, aki ha hiszed, ha nem, legalább tripla adag elemózsiát ad. Nem csak ketten, de majd, ha sokasodunk, többen is megélünk belőle. A bőre alá másztam, mikor azt mondom, éhes vagyok, haver, annyit hoz, amennyit akarok.
– Igen, gyönyörűm, de emlékeztetnélek, ó, édes Quasim, a kötélverők és ácsok munkálkodására. Ha megtalál – pedig tényleg nagyszerű lakásod van –, de ha mégis, akkor baj lesz…
– Ó, Esmeralda, ha már a regényt átírtam – hogy sudár vagyok, és nem egy szerencsétlen görnyeteg –, írjuk át együtt! Nem dobom le, de jól kihasználjuk az öreget. Kérlek, bízz bennem! Nem vetted észre, milyen vastag a vacok? Rejtekhely van alatta, tulajdonképpen emeletes ágy. Ne félj, nem akarok külön aludni tőled, de abban a pillanatban, amint a lépcsők kopogásán meghalljuk hívatlan vendégünk jöttét, valamelyikünk már el is bújhat.
– Na de, Quasi, te nem hallasz! Nem is értem, hogyan tudunk beszélgetni…
– Ugyan, cicuskám, a legjobb minőségű füldugókat használom. Csak nem gondolod, hogy szétsüketítem magam? A harangokat ugyan szeretem, nagyon jó testmozgás, majd téged is megtanítalak. Most rögtön, miután visszarakok egy rendes Quasimodo-álarcot magamra, nekilátok – még komédiás koromból mindenre jól emlékszem, és anyagot is gyűjtöttem – egy teljes testi Quasimodo-jelmeznek.
– Minek az, édes Quasim?
– Neked, csillagom! Ha feljön a hapsi, azt fogja gondolni, duplán lát, és mi ráhagyjuk.
– Okos vagy, drága, de ha olyan ronda leszek, mint te – persze csak jelmezben –, nemhogy kívánni nem fogsz, de undorba esel!
– Esmeraldám, angyalom, nézz végig magadon!
– Ó, jaj! – sikított Esmeralda, akkor vette észre, hogy teljesen pőre.
– Látod, mindig tudni fogom, mi van a jelmez alatt! Egy félnapos kiképzéssel, a Paul Feval púposa által használt technikát megtanítom neked, és jöhet a jövendő, a sok apró Quasimodóval. Csinálok nekik is jelmezt, nem hagyom a szívtelenek és kötélverők martalékául magzatainkat.
S ekkor, a gyönyörűséges Quasimodo, még jelmeztelen és jel nélkül is, hirtelen lett párját karjaiba kapta, és egy véget nem érő csók után – ami lehet, hogy tart még – ma is élnek, ha meg nem haltak.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése