Felsőfokon kiképzett

Éppen egy rutinszerű, bokszerekkel és – speciális, nem gumiból készült – gumibotokkal történő móres kiosztásának előkészületei zajlottak Don Giuseppe főhadiszállásán, az odaillő szigorú protokoll betartásával. Minden őt körülvevő – valamiért az átlagnál vaskosabb – legény szinte egyenruhának tűnő, csinos öltönyt viselt, bár tekintetükből feltűnően hiányoztak a viselet viselőinek elméleti tartozékai, értelem és érzelem. Ezeket valahová, a semmin túliba radírozta róluk a vérfagyasztó nyugalom.

Don Giuseppe, Gianni unokaöccse irányában – aki elmulasztotta jelenteni, hogy Carlos bácsi nem öt, hanem harminckét szivart szívott el az elmúlt huszonnégy órában – jogos ítélettel kegyeskedett, a – különben életveszélyes – halálbüntetést megváltoztatni, egyszerű, sima félholtra-verésre.

Don Giuseppe tekintélyt parancsolóan, csendben ordítozott rekedtes hangján árulójára, aki négyezerszer kezet csókolt neki mérhetetlen jóindulatáért. Éppen indult volna a jó útra térítési akció, amikor Carlos tizenkét ruhásszekrény oltalmában berontott. Don Giuseppe megdörzsölte szemeit, aztán rájött, hogy a bútordarabok ugyanolyan öltözetű, de termetesebb fickók, mint az ő emberei. Fülének cimpájával, előbb jobbra, majd balra intett, és elképedve nyugtázta, hogy rövid időn belül, mégis önnön jóságos szívét feldúlóan, kénytelen lesz tucatnyi halálos ítéletet kimondani bitang árulóira. Gyávaságuk ezt követelte, azok ugyanis meg sem mozdultak.

Kisméretű, zakóik alatt viselt, külön erre a célra vásárolt úgynevezett géppisztolyaikat nem rántották elő, és lövedékek százaival nem surrantottak a hívatlan vendégseregbe.

– Mi a fenéért jöttetek ide, megdögleni? Most húzzatok el, mert megkapjátok a dorgálást! Carlos, seperj te is innen, hogy mersz hívatlanul seregestől berontani!

– Giuseppe – válaszolt Carlos –, hunyd le egy percig a szemed!

– Ne dirigálj, bajusztalan, pillanatok alatt lyukacsos higgadtságra intelek!

– Giuseppe! Fiúk, gyertek!

Don Giuseppe mintegy kővé dermedve észlelte, amint az addig rezzenetlen arcúak vigyorogva sétálnak el mögüle és mellőle, Carlos mocsok s amúgy sem kis seregét duzzasztani.

– Mit akarsz? Utoljára, Capone bácsi csinált ilyet. Carlos, csak nem képzeled, hogy tiéd lehet az egész város?

– Ne Carlosozz, Giuseppe, add meg, ami kijár nekem, nevezz Don Carlosnak! Világos? Sosem szerettem a vérontást. Capone bácsi – közös nagy-nagybácsink – módszerei, bár szimpatikusak, de egy bizonyos részük távol áll tőlem. Ámde az ember bármit tehet a rivális sereg vezérével, ha lecseréli. Nagyon szép megemlékezést fogunk tartani!

– Carlos – mondta remegő hangon Don Giuseppe, és hirtelen ráeszmélve hibájára, már korrigált is –, Don Carlos, kérem, ne lőjön szitává!

– Én egyetlen Giuseppém, ha hiszed, ha nem, még sosem lőttem le senkit, és nem is hazudtam, csak füllentettem néha. Mondd, ugye nincs semmilyen végzettséged?

– Már hogyne lenne, Don Carlos! Szeretnék életben maradni, a lyukacsosra dizájnolt, nem eleven állapotnál az élet sokkal jobb. Tisztelettel mondom, szeretnék!

– Mondd Giuseppe, mennyit fizettél az embereidnek?

– Mindenből a huszadát szétoszthatták…

– Ezzel szúrtad el, egy barátom, a garasoskodással. Én is épp egy huszadot adok nekik.

– Immár tényleg nem értek semmit, mélységesen tisztelt Don Carlos.

– Elfelejtettem hozzátenni, egy huszadot és a huszadnak megfelelő, per cirka átlagának kiszámított havi fix fizetést. Nem tudom, hallottad-e a régi nótát, "havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel". Ezek a drága gyermekek, akik éjjel-nappali szolgálatunkban állnak, csak hogy mindannyian – most már te nem – egyre gazdagabbak lehessünk, végtelen stresszhelyzetben élnek, mert nincs fix kapaszkodójuk.

– Mi az a pengő, egyre mélyebben tisztelt Don Carlos?

– Nem tudom, a nótát sem tudom, hol hallottam, az még kevésbé világos, hogyan értettem meg, mert valami egészen idegen nyelven szólt.

– Értem, mélyen tisztelt Don Carlos, akkor most mi következik?

– Megkérdezlek, Giuseppe, mi a tanult szakmád?

– Felsőfokon kiképzett rakodómunkás vagyok, számtalan papírom van róla!

– Választhatsz, indítom a nekem nagyon fájdalmas – látni sem szeretem – ra-ta-tát, vagy dolgozni szeretnél inkább?

– Hát idefigyelj, Carloskám, dögö… Don Carlos, dögönyözze már meg valaki a vállamat és hátamat! Nálunk, többszörösen szakosodott anyagmozgatóknál, a munkakezdést nem lehet elpancserolni, mint a hozzá nem értő betanítottaknál…