Vétkes főnagysága

Minden másképp alakulhatott volna, ha egy vérszemet kapott takarítónő, nem adja ki idő előtt a "kotrás kifelé" parancsot. Igaz, ő csupán egy látszat fazonírozást tervezett. Mintegy öt teljes percben a csikkeket és üvegszilánkokat szerette volna elsimítani, seprűjével párat lendítve járhatóbbá tenni a lebuj belterületét. Maga a kitessékelési akció – akármilyen parancsuralmi rendszert igyekezett bevezetni – hosszabbra nyúlott, mint a felszínes takarítás. Különben minden nap ezt csinálta, mert egy igazi padlóig érő takarítást már csak speciális műszerek bevetésével – csákánnyal, vésővel vagy ütvefúróval – lehetett volna tenni, az arasznyi vastagságban megkötött koszon.

Megszokta, hogy estéről estére rossz néven veszik tőle, ugyanakkor, ha elég határozottan ereszti ki – a dohányfüsttől valami különös fizikai jelenség folytán felerősödött – hangját, még azt is elérné talán, hogy kifelé és befelé is kezet csókoljanak neki. Kifelé azért, hogy visszafelé beengedje őket, befelé, hogy hálájukat leróják.

Sajó és Hacsek azon az estén összekaptak, rossz természetűek voltak. Sajó szélességre, magasságra és mélységre egyaránt túlméreteződött, energetikailag – testében mindenhol szerteszét elhelyezkedő raktárai – túlzsúfoltan duzzadtak a feleslegtől. Hacsek – de szép páros voltak a kabaréban, egészen mások, mint ők –, sokbeszédű, túl magabiztos, és minden ellenvéleményt, logikai láncolatok ménkű nagy feleslegességével cáfolt meg. Csak neki lehetett igaza, de mosolyogva, lányok kedvence szépfiú gyanánt.

Ha Sajó nem kérdezi meg öblös hangján “Szivarbél, befelé meg mered-e csókolni a takarítónő főnagyságát”, talán semmi nem történik, de mint látjuk, minden a seprűforgatótól indul és vezet vissza.

Hacsek, kissé pattogó izgágasággal kezdte aláecsetelni, hogy a ragadós lábnyomtengerben, ami a söntés és a ki-be járat közötti vedelő területet jelenti, képtelenség úgy közlekedni, hogy ezt a felforgató tevékenységet aranydiplomával művelő – paradicsomszínű, dinnye formájú fejjel megáldott, már nem eladó lány tekintélykövetelőt – ki lehetne iktatni.

Olyan ő, mint saját maga másolataival körbevédett, lepáncélozott raktár. Ha jól megnézzük, egyetlen különbség sincs közöttük, csak annyi, hogy az a harapós félelemkeltő, ivócimborák réme, minden, csak nem nemesfém, vagy acél, sem ólom, ha már fémben gondolkodunk.

Sajó kellemetlen helyzetében – mert vinnyogva zokogni volt képes kizökkent idegállapotában – revolvert használt volna, de mit tehetett. Ebből a szempontból olyan volt, mint a marokba szorított, répát majszoló aranyhörcsög, aki sokkal szívesebben evett volna piranhával kevert politikus salátát. Lenyúlt, miközben – az alkohol pamacsolt szorításában – Hacsek, egyik bölcs mondása után a másikban gyönyörködve, folytatta mézédes, már csomagolható bonbon szóáradatát.

Sajó megtalálta a megfelelő nem revolvert, keményet és nagyot, megvakarta idegileg bántalmazott szomorú fejét, és a belsérelmeket, külsérelmekkel torolta meg. Olyan mélyen borostázódott átmeneti lelkiállapota, hogy egy röpborotválkozás után volt képes csak a már mindenkitől várt bőgő hangján, tárcsaforgóival szétszabdalni mindent, ahogy azt megszokták és tőle el is várták.

A takarítónő közben végzett, és az "uraim, mars ki" repedezett szende szuszákolást "disznók, befelé" szíves invitálásra váltotta.

– Már megint ott fetreng valamelyikük! – borzolta hajának látványával hallgatóságának idegeit, akik bátortalanul, a szomorú kutya lesütött szemével iszkoltak be mellette. – Na, most moshatom fel ezt az elszíneződöttet…

Valahonnan, egy szomorú szemfüles indíttatására, vijjogón – villogók nélkül – kiérkezett a rendőrség, megnézték Hacseket, és egy egész testi lepedőbevonattal elsősegélyezték.

– Csellózz egyet a mentőknek – rúgta bokán beosztottját egy főtörzs –, semmi hacacáré, csak egy beálltát megállapítani jogosult fehér köpenyes, vörös gyűrűs férget küldjenek!

Aztán – a spiccestől merevrészeg közeli állapot minden tartományát birtokba vevők felé fordulva – egy ilyen csendes csínyt túlreagáló szigorral vetette oda, egész estéjük tartalmas, szép eltöltését tönkretevő kérdését:

– Ki volt a tettes?

Ha egy évig gyakoroltatták volna velük, sem lettek volna képesek olyan egyszerre mozgó, szinkronajkakkal ordítani:

– Ki lett volna, főtörzs, a takarítónő!

Nos, abban a lebujban azóta nyugtuk van, büntetésének letöltéséig, minden takarítási akciót felfüggesztettek. Sajó megbánta tettét, és sokszor elismételgeti:

– Ó, bárcsak ne lett volna olyan lepcses szájú ez a Hacsek!