2011. november 15., kedd

Életre szóló…


Mioara sporttársnőm emlékére.

Meg sem lepődött igazán, csak csodálkozó szemekkel szívta magába a látványt, mint aki először néz körül életében. Gyönyörködött, hallgatta a – már-már fülébe visító – szél neki lágynak tetsző hangját. Ebben a perspektívában még soha nem látta a panorámát, ahogy változnak a méretek és a lent zakatoló vonat, pillanatról pillanatra más viszonyítási pontban látszott. Miközben széttárt kezekkel hagyta magát sivíttatni a légárral, beugrott egy gondolat.
– Hányadika van ma, éppen hetedike… Egy esztendeje történt a bátyámmal. Kár, hogy most nem lehet itt, velem gyönyörködni egy egész életre szólót. De hát, még csupa varrat és szegecselés, járni is alig tud. Úgy közeledik minden… Szép élet volt!
A csúcson társai az utolsó pillanatig azt gondolták, hogy széttárt karjaival elkezd repülni, hiszen nem sikoltozott, hanem mint egy lebegő falevél zubogott le, a nyolcvan méteres mélységbe, nem ott, ahol bátyja egy évvel korábban, tíz méter magasról.
Valami azt súgta neki, ha így nem láthatta volna a szomszéd hegyoldal fáit röpködni, nem ért volna semmit ez a magában is csodás élménynek számító repülés.

Hamar leértek, már nem mozdult, de érthetetlen módon, teljesen sértetlen maradt. A két, felfoghatatlanba dermedt lány völgyet szétsikítása után, Tibor csendesen megjegyezte:
– Srácok, épp ma egy éve zuhant le Győző, de Dórának nem lesz szüksége rehabilitációra…
Mondta ezt, akár egy beprogramozott robot, majd a többiekkel együtt rázkódó zokogásba kezdett.

2 megjegyzés:

Tati írta...

Megrázó!

Unknown írta...

Megtörtént eset...
Köszönöm, Szabolcs! :)

Megjegyzés küldése