Teraszolás

Meghatározhatatlan napszak volt. Az éjszaka vége, esetleg a kora est beállta derengte át a fura teraszt. Szürke kiült egy karosszékbe, nézegette az ide-oda lengő fellegeket, onnan bámult szerteszét, s hallgatta a városszéli megafonok lágy neszét. Észre sem vette a fényszórókat, de egyszerre a teraszon termett váltóbarátja, akit már negyedik napja várt.

Unalmas egyedül. A teraszról a városig felszedték a síneket, már nincs villamos, sőt az ugyanott végmegálló buszt is száműzték, ahogyan a tömegközlekedés minden egyéb formáját. Még taxit sem lehetett hívni, sőt a repülőgépek sem dobtak le egy kötélhágcsót. Semminek sem létezett már megálló.

Végre megérkezett a rég várt Balanda, és kivágódott csúcs kocsijából.

– Bocs, pajtás, egy kis késés mindig bekalkulálható. Gondolom, nem haragszol? Volt itt bámulni való éppen elég. Remélem, jól érezted magad?

– Naná. Naná, hogy naná! Milyen márkájú ez a járműgyönyörűség?

– Zaporozsec, kérlek szépen! Mostanában ilyenek repesztenek errefelé.

– Még egyet sem láttam eddig, de bámulatos!

– Neked adom csak úgy, mert én jobban szeretem a gyalogtúrát. Mi az a néhány méter? A város szélétől ugyanúgy gyalogolhatok tovább, mert betiltották a közlekedést… Csak Zaporozsecek járhatnak, de ez már annyira csúcsminőségnek számít, hogy csak tizenöt darab van összesen, ha jól tudom.

A furcsa megvilágításból hirtelen előlépett egy női személy.

– Te Balanda, hogy kerül ide ez a… „ki is ő” csaj?

– Ki lenne? Az unokahúgom unokahúga. Négy másodperce ismertem meg, három másodperce már össze is házasodtunk.

– Akkor te is egy megfontolós típus vagy. Mások sokkal rövidebb ideig mérlegelnek. Bemegyek a cuccaimért, elköszönök a mamától, aztán visszaviszlek benneteket is. Mint mondottad, a kocsimárka kocsistól az enyém. Már tényleg egyáltalán nem neheztelek a késésed miatt.

Szürke térült, fordult, mire visszaért a terasz üresen bámult a nagy semmibe. Csupán karosszékét himbálta a valamilyen napszaki szellő, amiből majd négy napon át csodálta az odalátszó város betonját.

Behunyta a szemét, odébb tolta az imbolygó hintaszéket és hátrahuppant. Jól tette, akkorát koppant a padlózaton, hogy a legcsekélyebb kétsége is elszállt afelől, hogy azok ketten, ahogy jöttek, úgy el is mentek, ráadásul kocsistól.

Elkapta, sőt torkon ragadta a keserűség. Berohant, egy szál – majdnem semmivel dugig tömött – szatyrát a padlóra tette. Nehezéknek a szélére helyezett egy cipőt, félt, hogy a klímaberendezés odébb lebbenti. Épp elkezdett a reménytelenség értelmetlenségén filozofálni, amikor szembe találta magát Kern Andrással.

– Jó napszakot kívánok, ma én vagyok a váltás. Most ment el őrelődöm. Örülök, hogy ezt a feladatot folyton rám róják, és a kedves mamánál az őrség személyzetének egyik tagja lehetek. Tudniillik a színielőadások után zajlik az élet, ömlik a banzáj hajnalig, sőt reggelig. Még ki sem tudok nyújtózkodni, már kezdődnek a próbák. Beebédelek, s itt az új előadás. Nagyon szeretem ezeket a negyvennyolc órás szolgálati időket, ilyenkor alszom, pihenek, pihenek és alszom. Továbbá alszom is egy picit.

– Jaj, művész úr, jaj!

– Neked Andris!

– Fel kellene hívni valakit a nevemben és érdeklődni… Most nem az NDK-s, kivehető ajtajú turmixgépről, már csak azért sem, mert megszüntették. Nem tudom, hogy a kivehető ajtósat-e, de az NDK-t biztosan. Nem merem magam csinálni, attól tartok, ha meghallja a hangomat, leteszi. A Zaporozsecemről tudakolódnék… Nagyon szeretnék visszajutni a gyalogos, közlekedésmentesített városomba. Ha jól értettem, amit lelécelt ex-váltóbarátom mondott – ezt csak úgy, egymás között brummogva suttogták egészen friss nejével –, a lakosságot is némasági fogadalomra kötelezték. Félek, hogy ez a döntés a lágyan zümmögő megafonbömbölést is befolyásolja majd…

– Hogyne, kérem, kedves Szürke, mi sem természetesebb.

– Neked Drapp, Andrisom!

Kern András a vonalasról tárcsázott, és beleszólt:

– Jó napot, uram! Kern András vagyok, érdeklődni szeretnék a Zaporozsec holléte felől. Megismertem egy embert, akit ez elkezdett aggasztani. Igen, kérem, adom. Tessék, beszéljenek, most én vagyok a központ.

Átnyújtotta a kagylót.

Szürkéből kiömlött a felgyülemlett bánat. Mondta, mondta, mondta, kérte, hogy legalább egy mini Trabantot, esetleg oldalkocsis Csepel-motort küldjön. Nem baj, ha nem lesz sofőr, jön az magától. Szinte könyörgött, ám egy idő után a háttérből beszélgetést hallott, de választ nem.

– Andris, ez a pasas mellétette. Tudnál ilyen mélyre süllyedni?

– Tudnék, ha akarnék… De nem akarok!

– Akkor légy szíves, hívd a mobilodról! Az enyém egyrészt nincs itt, másrészt sosem volt mobilom, harmadrészt, a te számodat nem ismeri, tehát nem tudja kinyomni.

Kern András beütötte a számokat, aztán fordultával a fejét az egyik kinyitott ablakszárnyba.

– Parancsolj, kérlek – nyögte.

Szürke nézegette a kezében tartott valamit. Először nem hitte el, hogy nem űrhajó, de Kern András bátorító mosollyal meggyőzte. Nagyjából ugyanazt a monológot próbálta elmondani, mint előbb a vezetékesről, de a siker ismét elmaradt. Kern Andrásnak végül megesett rajta a szíve.

– Menj, végy búcsút a mamától! Egy Zaporozsec márkájú görkorcsolyával jöttem, odaadom. Két nap múlva kérem vissza. Amennyiben nem tudnál jönni, értesítsd a váltómat, ne fáradjon fölöslegesen, mert túlórázom.

Szürke felcsatolta a hirtelen kölcsönkapott járműveket, nekiindult. Úgy ötven méter után visszafordult, inteni szeretett volna a mamának és Andrisának, ám a ház eltűnt. Kern András Lövölde teret hevenyészett magának, ahol – ilyen még sosem volt – egyedül énekelte az „Egyedül nem megy”-et, majd egy menetrend szerinti Boeing érkezett a megállóba. Leengedett egy kötélhágcsót és egy bő inget. Szürke teli torokból kiabálta:

– Viszlát, Andris, viszlát!

A repülő gyorsabb volt, mint ő, és már ismét a betonmező ölelésében – szerencsére megafonok nélkül – szelte az utat, szabályosan, Zaporozseccel.