Nélkülözhetetlen

Szondabundi szagolgatta, majd egy jókorát harapott szivarja végéről, aztán meggyújtotta. Mellette egy dugig megtelt hamutárca várta azután a pótlást. A régi fodrászszékekhez hasonló, sokkal kényelmesebb, MZ/X-es változatában hátradőlt, a Lólábdöngés világközpontjának érezte magát.

Lakkozott kefebajsza és frissen borotvált ábrázata együtt csillogott a megelégedettségtől. Úgy gondolta, nála szerencsésebb és fontosabb ember nem létezik. Ezt a lólábas, nemzetközi internetes játékot bárkire bízhatták volna, de olyan felelősen és olyan szakértelemmel soha senki nem lett volna képes ennek a rettentő kihívásnak megfelelni, mint ő.

 Ügyesség és ügyeskedések valutájával fizetve önmagának, beküzdötte magát a legstabilabb játékirányítók közé, mi több, ő maga volt az elmozdíthatatlan szakszerű ellátó. Eredeti döngő lódobogást bejátszva, lóversenyfogadásokkal kergette magasra világszerte a tíz év körüli játékosok adrenalin pumpáját.

Szondabundi természetesen úgy képzelte, hogy valódi zsebes főnökök és kisemberek teszik fel óriási tétjeiket. Ha tudta volna, hogy senkinek nem volt esze ágában sem elmozdítani, elsírja magát, mert véleménye szerint ehhez nem csak odaadás, hűség és hatalmas mértékű bevállalás szükségeltetik, hanem a szakma tökéletes ismerete is. Hogy melyik szakmáé, az a kérdés örök derengésbe burkolózott, ugyanis életében nem járt még egy futóversenyen sem, nemhogy lovardában.

Bizonyos helyzetekben az elmélet felülírja a gyakorlatot, már csak azért is, mert a kis lurkók megkesergetésére állandóan kénye-kedve szerint babrálta meg a futam végeredményét. Most éppen Bogáncs, Furafej, Kaparó, Mogorva és Felhő futottak.

A virtuális lovak már a célegyenesben voltak, Szondabundi rájuk közelített. Szerette nézni a majdnem élethű lovakat. Gondolom, szétpofozna mindenkit a majdnem szóért… Még jobban ráközelített, felnagyította, hátradőlt és szívott egy nagyot. Megkavarta ügyeletes kávéját és az egész napra beosztott, alig féldecinyi konyakjába nyalt, amikor Kaparó anélkül, hogy a monitor megsérült volna, átugratott a feje fölött, be szobájának kellős közepére.

Toporzékolt, megfordult, és az addigra hátrapördült Szondabundi biliárdgolyónyi szemeibe bámult. A ló nagyra tátotta a száját, rémületében hatalmasat nyerített, majd hátsó lábaira ágaskodva kiugrott a harmadik emeleti szoba ablakán, egyenesen az út kellős közepére.

 Kicsit meglapult, olyanná vált, mint egy óriási, rövid lábú lepényhal. Előbb poroszkálni, majd vágtatni kezdett a forgalommal szemben. Addigra az ablakon át könyökölő Szondabundi, a hirtelen jött váratlanságtól megnémultan, gégészeti vizsgálat „Á” hangját mintázva hatalmasra tátotta a száját, mert a ló a vele szembe száguldó kocsikat előbb laposan, majd tömzsin, végül visszaáramvonalasodva ugrotta át. Fittyet hányva a szakma kiváló ismerőjére, aki utolsónak szánta abban a futamban, vette az összes akadályt.

 Hátratotyogott, két virágvázát levert, és a nagy, barna szekrény könyvespolc részéről egyenként kezdte leszedegetni a köteteket. Úgy döntött, másnap reggelig mindet újra kell olvasnia, mert az ilyen arcátlankodó, sorból kilógó lovak képesek lesznek virtuális padlócsempét rakni magukra. Ebben a mai, valós világban, amiben szerinte ő is él, óvakodni kell az értéktelen – létező és nem valós – képzelet alkotta lóversenyek pályakerítésétől.

Már a huszonnegyedik oldalt olvassa az Öreg halász és a tengerből, s még mindig nem tudja, miért nincs izolír, amolyan nyeregbevonat a jármű belsejében.

Kemény munka vár rá, a többi ötszáz kötet hátramarad. Felbuzdulásában az alagsori háromezer köteteset is át akarta olvasni, de lemondott róla. Úgy véli, minden mozgó megülhető, beülhető – a lótól a kerékpárig, traktortól a limuzinig – jármű. Azokat ismernie kell, és majd összevonja… Mit is? Azt hiszem a szemöldökét, mert közben a virtuális futamok ugyanúgy mennek, s talán a nagy olvasás után be kell vonulnia egy elvonókúrára. Hiszen ő, a nélkülözhetetlennek vélt, elképesztő, de úgy tűnik, tökéletesen nélkülözhető.