Bombasztikus

 

– Ma megkeverjük egy kicsit az élethelyzetet, srácok, annyi marhaság döngeti a világ minden oldalát. Összehozunk egy csapatot. A terv a legfinomabb fogalmazásban is idiótának tűnik, de amilyen életképes, betagolódni vágyókból áll ki a világ – arclemezeitekre fogtok esni –, beveszik! A Verne tértől kétsaroknyira fogunk árulni. Mindenkinek leosztom a teendőket, és maximális komolyságot várok.

Ez a munkamegosztás meg is történt, közben néhányuknak tátott szájzáruk lett, de tenyértaszítással meggyógyították őket. Bevágódtak a Mercibe, útközben – egy sportcikkeket is árusító kis boltban – vásároltak néhány doboz golflabdát, és csak úgy maguk vidításául, elkezdték a műsort.

    – Emberek, emberek, jöjjenek! Persze csak azok, akik szeretik a trendi dolgokat!

    Előbb rájuk sem hederítve – mint ajtókon becsöngető papírmaséügynököket – figyelmen kívül hagyták őket, de amikor a bűvös kísérleti atomrobbantás szó elhangzott, ketten megálltak. Jocó elkezdte tekerni a második világháborúból visszamaradt, muzeális értékű szirénát, néhány nyolcvan körüli személy szeme megrebbent, de egy nagy legyintéssel tovább álltak. Ők annyi eszementséget láttak már, hogy még erre sem voltak kíváncsiak. Na, nem mindenki! Néhányan mégis maradtak közülük is, így lassan kezdett egy duzzadó, életkorfüggetlen csoportosulás kialakulni.

    – Na, mondja, bátyám, maga látott már ilyet?

    – Már hogy a fenében ne láttam volna, fiam, emlékszem, amikor a Mu-ru-ru-roai kora-ra-rall-zá-zá-tony-tonynál robbantottak a franciák.

    – Nem csak ott, bátyókám. A világon csak egészen pici helyeket találni, ahol eddig ne lett volna. Nos, képzeljék el, távol keleten annyi van, hogy mindenkinek jut belőle, a lehető legszegényebb országokban is. Egy ilyen trendi dologban csak nem fogunk mögöttük kullogni, leghátul! Itt, a Verne téren – tudják, ő találta fel az atombombát…

    – Már megbocsájt, maga félrebeszél, azt egy csomó amerikai bütykölte össze.

    – Ugyan, ugyan, nénike, a végén még idekeveri Marie Curie-t is. Ők a Nautilus nélkül semmire sem mentek volna!

    – Fiatalember – dohogta egy középkorú, ijesztően erős testalkatú, láthatóan neurogén tag, kicsit idegesen –, ha nem akarja, hogy az önvédelmi kézifegyverét használjam, ilyen érthetetlen szavakat ne használjon többet! Látja, én hamar megidegesedő embertípus vagyok, már azt is összeverem, hogy ki áll a pisztolya végén, és tudom, nem jó felé fordítaná.

    – Nemo kapitányról biztos hallott?

    – Baromi gyenge film volt, de akadt benne némi akció.

    – Eredetileg könyv formájában jelet meg.

    – Könny!? Maga hülyeségeket beszél! Én is láttam – dohogott egy tizenéves –, a nagyobb giliszta fantáziátlanságának határát súrolta, amint egy szegecselt tengeralattjáróval mászkáltak potykanézőbe. Ha a végén azt a mit sem vétő hajót szét nem lövik, az egésznek semmi értelme nem lett volna!

    – Na, látja, kis fiatalka, pont az volt az undorító az egészben! – replikált egy bő kétszer idősebb bácsi.

    – Tatikám, valószínűleg maga még élt, amikor a tengeralattjárót csinálták, talán ott állt a gyártószalag mellett.

    Fő-szöveggyúró közbelépett.

    – Csendet, emberek! Mindössze arról van szó, ha elméletileg elképzeljük, hogy a Nautilus –nem kell pisztolyt ragadni –, Nemo kapitány hajója atommeghajtású volt, akkor mégiscsak ő az atombomba feltalálója. Verne szerint nem biztos, én meg nem akarok emlékezni. Visszamehetnénk az ókorba az atomistákig, vagy az egészen közelmúltban ténykedő materialista filozófusokig, akik az anyagra helyeztek mindent, de hagyjuk ezt! Csak elbeszélnénk a lényeg mellett.

    – Merthogy mi a lényeg, kőkobak?

    – Én nem a Mururoa-korallzátonyon vagy egyéb helyeken buborékoló, vagy gombásodó robbantásokról beszélek, amelyeket kizárólag a televízión keresztül láthattak, hanem igazi, már-már tapintható, trendi kísérleti atomrobbantásokról, itt a Verne téren. Azt hiszem ma volt már három, de a kiárusítás a készlet utolsó darabjáig tart. Egyszerű kísérleti atomrobbantás bámulása kettőszáz euró. Aki távirányítható és előzetesen beállítható kísérleti atomrobbantásokat szeretne vásárolni… Na, jöjjenek, elmegyünk a térre, és ott mindent átbeszélünk!

    Az egyre dagadó csapat oda is cammogott, és a fő-szöveggyúró nyomta tovább.

    – Józsikám, légy szíves, nyisd ki a mindent rejtőt!

    Józsi kinyitott agy kopott bőröndöt.

    – Íme, itt vannak az áhított csodák. Most képzeljék el, hogy holnap délután hétre vendégeket hívnak, és mondjuk, negyed kilencre előzetesen beállítják az atomrobbantást. Leesik az álluk! A vendégek úgy fognak irigykedni, hogy magukat elönti a gyönyör. Természetesen nemcsak előidőzíteni lehet, hanem távirányító segítségével bármikor robbanthatnak. Különben is, láncreakcióban játszódik az egész, ellenkezőleg nem lehetne újra hasznosítani, de ez a láncos elv megengedi, sőt azt is, hogy naponta többször – ahányszor akarják –, szabályos- vagy összevissza időközönként kísérleti atomrobbantsanak otthon. A szomszédok, barátok, rokonok irigységükben egyre fogyatkoznak, de ellenségeik száma exponenciális növekedéssel durran. Na, bumm! Ilyesmit csinál, csak kicsit nagyobbat. Most minden komolytalant megkérek, hogy azonnal hagyja el a teret, mert nemsokára következik a kísérleti atomrobbantás bámulási lehetősége, tehát aki maradni akar, pakolja ide a kettőszáz eurót, aki vásárolni, az a kettőezret. Nem kell keseregni, akinél nincs ennyi pénz – előfordul, hogy nálam sincs, van, amikor otthon felejti az ember az ilyen jelentéktelen összegeket –, minden személyes adatát leadva, itt, itt, itt meg itt, meg még nyolcvanhét hasonló nyomtatványon aláír, és átutalással, mintegy utánvételben is megoldható a dolog.

    Kevesen sompolyogtak odébb. Az emberek kicsit vakaróztak, aztán egyesek aláírtak, mások leadták a pénzt, és vártak.

    – Na, kérem, nézzenek fel! Látják? Ott az Enola Gay!

    – Perverz volt a pasas – szólalt meg egy nyolcvan körüli hölgy –, volt képes elnevezni a kedves édesanyjáról egy ilyen tömeggyilkos izét, amit most alig várok, hogy megnézhessek.

    – Én nem látok semmit… – akadékoskodtak többen is egyszerre.

    – Már hogy látnák, hiszen olyan magasan repül a felhők felett, de a motorzúgást hallják. Nem?

    – Nem halljuk, és különben is…

    – Erről van szó, a japcsik sem láttak és nem hallottak semmit. Igen, Mr Paul Tibbets most oldotta ki a bombát, már zuhan is, egyenesen minket célba véve. Lesz itt akkora, de akkora show, gyerekek! Minden életkorú gyerekek, most beindulnak az aknaszárny-kioldó izék is.

    – Még mindig nem látok semmit…

    – Ez azért van, mert nem a terv nem változott meg, késleltetjük a zuhanást. Nem az a cél, hogy a lógósok enyelegve használják ki mások tisztességét. A tér teli van nem fizetőkkel! Ösztökélnénk hát az odébbállásukat!

    Néhányan tényleg elmentek.

    – Öreg, ha egy ilyen kísérleti izét bevesz, mondjuk, az ember, mi történik?

    – Teljesen láthatatlanná válik. Miért?

    – Láthatatlanná?

    – Kiegészítem előbbi informálásomat, mert úgy tisztességes. Legjobb tudomásunk szerint hallhatatlan lesz mindörökre. Ez így működik, kérnénk szépen. Egyetértünk?

    – Tudja, a kedves anyósomnak éppen jól jön. Annyi anyós, ahány haver, nekik majd dupláján eladom, de ez már magánügy.

    – Maga egy igazi gazdasági zseni! Józsikám, tedd félre neki a lefoglaltakat! Jöjjön, kérem, írja alá itt, itt, itt meg itt, meg amott, meg mindenhol. Persze kp-ben is fizethet!

    Vártak, és nézték az eget. Az egyik már felnyúlt, hátha megtalálja a húrokat, de nem volt ott a nagybőgő.

    – Hékás, nem jön a bomba!

    – Nézzék el nekünk, kedveseim, ez volt az évtized kész átverés magánszáma. Nem vagyunk televíziós stáb, de aki ma itt volt, büszke lehet arra, hogy igenis a többséghez, a nagy sokadalomhoz tartozik.

    Morogtak. Az ideges ember előkapta pisztolyát, kettőt-hármat lőtt a levegőbe, majd lehiggadva elindult haza. Nála ez volt az idegnyugtató. A nyolcvanas nénike kontyát rázta.

    – Rosszcsontok! Én ott voltam akkor Hirosimában, bárki igazolja! Valahol voltam, az biztos…

    Egy bajszos tati nem mozdult, már teljesen üres volt a tér. A "szervezők" jól szórakoztak, röhögtek. Valahogy a pénzt mindenki ottfelejtette.

    – Maga mit bámul, öreg? De piros a feje, és olyan szomorkás a hangulata máma. Valami baj van?

    – Nékem? Mán hogy vóna! Most vótam a doktorná, oszt azt monta, semmi bajom, csak valami fekete hümlő.

    – Mit mondott?

    – Nem kell megijedni, ez mán rég nem is létezik. Alig várta, hogy kijöjjek a rendelőből, a váróból még hallottam, hogy valami ótásér rimánkodik. Pedig semmi bajom, csak viszketek, meg teli vagyok kiütéssel.

    Benyúlt a zsebébe, hirtelen a feje is csupa petty lett.

    – Jaj, gyerekek, ismertek orvost? Gyorsan szerezzünk valami ellenszérumot, mert én is úgy tudom, hogy a fekete himlőnek, kihaltság okán nincs vakcinája!

    Senki semmit nem halogatott tovább, egyszerűen rohantak, ki merre látott. A bácsika füle mögé nyúlt, letépte a maszkot, zsebéből a pöttyösítő irányítóját kitette, és hátraszólt:

    – Előjöhettek! Ennél jobb műsort egyetlen stáb sem csinált még. Ez a ripacs Csomaszeg eddig használhatatlan fülesekért ürítette ki a zsebünket, de most bejött. Ekkora hülyéket életemben nem láttam! Ez a műsor még tíz év múlva is nézettségi rekordokat fog döntetni.

    – Baj van, Levente!

    – Mit akarsz, ünneprontó?

    – Nem vett fel semmit ez a ribanc felvevő…

    A sarok mögül kilépett egy harminckét éves, negyvenhat napos nő és odaszólt:

    – Köszönöm a híreket, gyerekek! Igaz, hogy csak telefonnal rögzítettem a hátborzongató hülyeségeket, de megyek, és eladom mindenhol!

    – Megveszem!

    – Nem veszed! Ott van a lerakott „kísérleti atomrobbantást” vásárló pénzözön, az legyen a tied, én megyek, tudod szeretek dúsgazdag lenni. Még sosem voltam, de meg vagyok győződve róla, hogy nem rossz dolog.

    Hát így történt kérem, hogy megesett az átverők átverőinek átverése, és mindig az nevet jobban, aki a végén teszi.