Árnyékorgia

Elszorultan háborog. Odafent, ősrégi idők kalamárisainak tartalma keveredik egymásba öntött árnyalatkülönbséggel. Nem hevíti magát a fenséges kozmosz, és a nagy tömegvonzó felé is bezár. Nem enged kilátni szépséges, időnként szűkre szabottnak érzett planétánkról. Mint zord burok, ami csak különös kegyét fitogtatva enged át egy szemernyi megtört összevissza színű holdfényfürtöt. Nagy cselével észre sem veszi, hogy a tiszta égen kéjes fénnyel terpeszkedő égi vándor takarásával megsokszorozza máskor elhanyagolt hatását. A fenn kiláthatatlan összevisszasága helyett, szép sötét árnyékok földi egymásba fonódása közül, külön személyes csatornán szűrhetem ki a nekem tetsző derengést. Színes üveglapjaim alatt, ma érzéketlen semlegességgel hanyagolja a kitakartat, és bogáncsos összetekeredett árnyfonalak szétkúszásában gyönyörködve, szüneteltet minden illúziókeltő megszépülést.

A sejtelmesen rejtőzködő, még csak alig kókadó fűszálak fölött, odébb a lassan kopaszodót véli ágbogakkal mind leveletlenebbül körvonalaiban kivenni. Mintha a hetek óta elnémult tücsökzene is árnyékában visszaderengne, időt és teret, nyárt, őszt és telet legyőzve. Talán a káván is ott csücsül, bár az utcai lámpa ebben segítette. Most kicsit csaltam hát… A fenn és lenn közötti felszínen egymást követik a szárítókötélre csipeszelt apró csodák. Számtalan nagyhangú eb kórusban kántálásával erősít meg, hogy a pacába folyt burkon túl még megvannak, és meg is maradnak a csillagok. Itt lenn az árnyékorgia egymásra simulásában is minden rejtettnek helye van.