Tizenkilencedik
századi holmival bebútorozott szobában járunk, ahol az alig restaurált, épphogy
karbantartott, minden irányban domború, hatalmas darabok egy színház
díszletének is beillettek volna. Amennyiben odakintről nem hallatszik
folyamatos, kiszámíthatatlan hadi mozgásra emlékeztető csúcsforgalmi zaj,
minden belefeledkezhetett volna azokba a – mai szemszögből – csodálatos, régi
időkbe.
A
szobában sem ember, sem kutya nem matatott. Egy macska dorombolt az óriási íróasztalon,
majd leugrott a több darabból összeállított fotelbe. Úgy dermedt újra
mozdulatlanságba, mintha a szökkenés álmában történt volna.
Legújabb,
csiszolt fémlemezhez hasonlított, már csak a nagyon tájékozottak tudták,
kicsoda ő. A bútorok közt állomásozó, színében is jól illeszkedő felé forgatta
magát.
–
Mit keres még itt közöttünk? Meddig rontja a levegőt? Különben, hogy néz ki?
Olyan, mint egy kisebb szekrény! Sosem fogom megjegyezni, mi a célfeladata.
–
Rádió vagyok, kérem szépen, kisebb hibával. Józsika, négyéves korában, akaratán
kívül kiütötte a varázsszememet.
–
Egyetlen programom sem tudja azonosítani az összefüggő, de értelmetlen
beszédét. Mire találták fel magát, és annak a fele sem feltaláló csoportnak nem
volt éppen jobb dolga akkor?
–
Engem, kérem, nagyon szeretett a barátom, Józsika…
–
Ki az a Józsika?
–
Az az ember, aki két hete magát vásárolta a feleségének. Tudja, 1940-ben
gyártottak, ő már nem egy fiatal kisfiú, de nekem mindenkorra az maradt. Azért
nem hajlandó megválni tőlem, mert ki nem állhatja a valótlanul tökéleteset, ami
emberileg nem is igazán létezik. Megpróbálom önnek egy hasonlattal
érzékeltetni. Amikor annak idején, koncertfelvételt közvetítettem, a „Zsupsz-bele”
együttes „Cirógat a lábam” számát, túlságosan berezonáltam. Stúdiókörülmények
között felvett, csúcsminőségű bakelitlemezről bejátszva ugyanattól hideglelést
kaptam. Olyan természetellenes a minősége.
Legújabb
meghökkent, leplezve tudatlanságát nem kérdezett vissza, mert ahogy az lenni
szokott, nem érthette a példát. Keresgélt a programjai között, de csúcsminőség
ide, csúcsminőség oda, éppen ki volt kapcsolva, és ilyenkor csak az egymás
közti morgásra futja.
–
Maga, Pentium négyes, talán még érti ezt a brekegést. Mondja, miről is szól itt
a fáma?
–
Azt hiszem, a rádióadásokat közvetíti, ha jól értem…
–
Már hogy értené jól! Maga is egy műszaki selejt, túllépte az idő mind a két
lábával, egyenesen átugrotta.
–
Kilencéves vagyok…
–
Nem is értem, ebben a furcsa környezetben miért tárolják ilyen szorgalmasan a
műszaki hulladékot. Csak suttogva kérdezem, magának van halovány segédgőze
arról, mi is az a varázsizé, az a szemes varázs, vagy mi?
–
Hasonlóan csendben válaszolnék, hogy tudniillik nem tudom. Meg is kérdezhetném,
de én még soha, de soha nem szóltam ehhez a korosodó porosodóhoz. Leginkább az
idegesít, hogy míg én összevissza vagyok karcolva, addig József úr, aki Matild
asszonynak önt vásárolta, ezt minden nap leporolja, és valami illó, sosem fogok
rájönni, mivel, összekeni, amitől kopottas faburkolata szebben csillog. Na,
most figyeljen oda, mekkora móka, fából készült műszaki cikk, akár egy
szekérkerék… Döbbenet! Nekem szerencsém van a József úrral, mert – bár nem
tudom, mennyire tájékozott a bútoripar területén, ha körülnéz a szobában,
legalább százötven éves holmi hever mindenfelé – engem megszeretett. Kicserélte
a CD-lejátszómat DVD-íróra, rakott belém egy pótmerevlemezt, feltaszította a
memóriámat egy gigabitre. Kérem, ne tessék röhögni, rosszul esik! Tudom, hogy a
magáé számomra is követhetetlen, a tárolóhelye pedig akkora, ha megbocsát, ami
már teljesen fölösleges. Ember nincs, aki annyi adatot raktározna egy hozzánk
hasonló… – elnézést, bocsánat, bocsánat –, önhöz hasonló gépre. Még az én
pótlemezemet sem használja soha, a másikon is csak egy kevés lefedett terület
van. Annak nagyon örülök, hogy kicserélte az elemet, mert állandó
sokkterápiával indultam.
–
És maga még érti, miért nem hajította oda, ahol a helye lenne?
–
Kérem, ne bántson, annyira rosszul esik, úgy négy-öt hét múlva maga is lesz
öreg, hiszen az elmúlt hetekben, mióta köztünk lakozik, legalább négy-öt újabb
konstrukciót dobtak a piacra. Időnként belenézek a Google-be, maga is szokta?
Tudja, mi az egészben az érdekes? A programjai nem nagyon különböznek az
enyéimtől, csak sokkal, de sokkal gyorsabb. A Józsi úr azt mondja, idegesíti,
mert ha odébb akar tenni valamit a könyvjelzők közt, azonnal kinyílik.
Szegénykém, muszáj nevetnem, rengeteg idő után jött rá, hogy kivágás,
beillesztéssel is megoldható… Egyszóval, a maga élete sem fenékig tejfel.
–
Nézze, ezekért az otromba megnyilvánulásokért összehangolt programmegsemmisítő
csapást mérnek magára. De mi van ezzel a textíliabevonatossal? Nem elég, hogy
deszka, meg mit tudom én, mi, de elöl rongy fedi.
–
Semmi nincs velem, kérem. A magam hetvennégy évével tökéletesen működöm, és a
Józsika szereti, ha egy rádió recseg, egyébként nem is tekinti igazinak.
–
Annyit beszélünk a rádióról, rengeteg online adás van, de gőzöm sincs, fogalmam
burkolt libabőre sem arról, hogy mi az az önálló rádió.
–
Kérem szépen, én az éterből fogom a jeleket.
–
Éter?
–
Igen, éter. Nem vegyészeti értelemben, hanem fizikailag. Az elektromágneses
hullámok terjesztéséhez szükséges közegből.
–
Hogy ez miket ki nem talál! Hagyjuk, magát még csak eltűröm valahogy
kiselejtezéséig, mégis csak a fajtámból való, számító gép. Így biza, számító
is, és gép is, de felkérem, kapja össze magát! Egyébként kénytelenek leszünk
együtt élni ezzel a láda formájú, alaktalan, az sem tudja, kivel.
–
Ej-haj, megérkezett végre József úr, hallom, hogy csörtet befelé. Lássuk, lássuk,
kit szeret a legjobban!
József
úr bezárta maga mögött az ajtót, és mint egy szégyenlős kisfiú állt meg
hetvennégy éves rádiója előtt.
–
Vilikém, bocsáss meg, hogy annak idején kiütöttem a szemedet, alig négyéves
voltam, gyerek… Egy rádiószerelmes barátom végre hozzásegített a szemműtéthez.
Vilikém, most beszerelem, visszateszem a szemedet. Nem került sokba, csupán a
legújabb fényes bádogdarabba, amit kéthavi munkabéremből vásároltam meg…
Legújabb
megrázkódott, nem értette, mitől idegreng. Talán földrengés van? A Józsi nevű
alak egy ronda nejlonszatyorba hajította, és rádobta az asztalra. Tönkremegy, ha
így bánik vele! Normális ez?
–
Figyelj, Pentiumkám, az asszonynak ajándékozlak. Még turbózok rajtad egy
kicsit, de tartsd a titkot! Majd azt mondom, hogy egy nagyon közeli barátom
nagyon közeli barátjának szemműtétjére kellett megválnom ettől a förtelemtől.
Magában
kacsintott, hiszen egy számítógép úgysem ért emberül.
A
régi rádiók belsejében hatalmas üres terek vannak, Vilibe beépített egy
harmadkézből vásárolt Pentium 3-at. A monitort mellé helyezte.
–
Ez már más, olyan emberi. Jobban illik a szobához is. Vilikém, kacsints, most
már tudsz!
Megnyomta
a bekapcsoló gombot, Vili varázsszeme elzöldült, és mert úgy illik, Józsika úr
is visszakacsintott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése