Nem dokumentum-írás, bár tartalmaz arra utaló elemeket.
A kora délutáni alvást, jéghideg
fűtőtestekkel a lakásban, telefoncsörgés szakította meg:
– Tessék! Nem értem… Mi tetszik? –
próbálkozott valamit megfejteni a
feleségem.
– Mit hebegsz odakint? Tedd már
le, kérlek! Aludnék.
– Apu van a vonalban…
– Igen, és?
– Nem értem, mit mond.
– Add ide a kagylót!
Akkor kezdődött a decemberi
borzongás. Ha nagyon zaklatott vagy csordultig boldog az ember, néha nem tud
megszólalni, csak zokogni.
– Apám szaggatott beszédéből egy
szót sem értettem. Hüppögött, mint egy kisgyerek. Nagyon szeretett volna
valamit kimondani. Megrettentem, nagy bajt sejtettem.
– Televízió? Kapcsold!
– Ilyenkor, egy órakor, azt
hiszem, nincs adás a magyaron.
– A románt!
– Miért? Valamit beszélt Ceauşescu
tegnap, igencsak furcsára sikeredett a szónoklata.
– Kérlek…
– Rosszul vagy?
– Megszabadultunk! Kapcsold be!
Megnyomtam a gombot, és néhány, a
szokottnál is kopottasabban öltözött ismeretlen ember paródiába kezdett. Úgy
látszik, a temesvári tüntetések után Ceauşescu is megengedte. Néhány percünkbe
került, hogy felfogjuk, ez nem paródia, itt valami elképesztő dolog történik.
Talán a securitáte rögzíti, hogy melyik lakásban kapcsolták be a televíziót
Megijedtem, de lehetetlen volt
elzárni. Azelőtt olyanokat csak egymás között, suttogva, hogy más meg ne
hallja, engedtünk meg magunknak, abból is, úgy tűnik, jó sok az illetékesek
füle közelébe került. Némely odaszorult, feszes döntésképtelenség után
felfogtam, ez kormánydöntés, puccs, lázadás, forradalomkezdet… Nem tudtam még
megfogalmazni, a nagyobb baj az, hogy ma már nem tudom. Akkor szállt odébb a kettős
fojtóérzet, amikor összhangban egymással elkezdett dudálni a város, majd a
közeli ortodox templom harangját meghúzták, s közben jól hallható volt a
bazilika nagyharangjainak bongása is.
Nemsokára elharsant az első „le Csauseszkuval”
kiáltás, majd az „olé, olé, olé, Csauseszku nincs
többé”. Abban a néhány napban, addig nem tapasztalt együvé tartozás hosszú
abroncsa fogta össze a különbözőeket. Ha lehetett volna, a lépcsőházban ropom
az örömtáncot, de így is egymás nyakába borultunk az eddig csak köszönő
viszonyú szomszédokkal is. Lám, akkor még nem tudhattam Pung közlegény
történetét.
Az ő szemével soha nem fogok
látni, de ismeretlenül is túl sokat mesélt. Mindaz, amit mondott, tele van
csokorba kötött kérdőjelekkel és óriási felkiáltójelekkel. Lássuk!
Második napja nem értik a felfoghatatlant.
Abban a helyzetben a parancsnokok is azt gondolták, nem lehet ellentmondani.
Háborús körülmények között ezért rögtön ítélés jár. Próbáltak rájönni, miért
kell eleven céltáblaként álldogálni a könyvtár előtt, ahonnan géppisztolyok
megszámlálhatatlan csövéből ropogott a tűz. A felsorakoztatottak tömege órákon
át remegett, aztán megszokták, hogy – bár a torkolattüzeket jól látták – a
golyók nem bántják őket.
Pung közlegény, a stressz ilyen
változatával remekül megbirkózott, ám sosem értette a sok háborús filmből, hogy
mernek a katonák parancsra büszke mosollyal függőleges falra mászni. Boldog
volt, amiért nem került ilyen rettentő körülmények közé, ám Pinte őrnagy egy
forró dróton – futártól, vagy a híradósok gyorsan összetekert telefonvonalán –
meghökkentő parancsot kapott.
A meggyőződéses felelősségtudat
kényszerítette, és visszaordított egy nagyot, „játsszon mindenki a saját
emberei életével!”, aztán mikor a saját és egész tiszti állományának lelövése
került szóba, úgy gondolta, kénytelen valamilyen formában teljesíteni az
érthetetlen parancsot.
Meglehetősen bizarr ötlet, de
kötelezték, hogy három embert küldjön be, és likvidáltassa a bent tomboló
terroristákat. Félretéve minden szimpátiát, rábökött az első tizedesre.
– Neved?
– Tipescu.
– Fogj két embert! Azt és azt ott,
és törjetek be! Feladatotok a bent tobzódó terroristák likvidálása!
A tizedes ezekben a napokban nem
tudott meghökkenni.
– Értettem! — válaszolt, és
rábökött Pung közlegényre. – Te ott, hozzám! Felmászol a második emelet
magasságáig, az ablakon bedobsz egy oldalzsáknyi kibiztosított kézigránátot,
eltereled a figyelmet! Miért nézel olyan dagadt szemekkel? Válaszolj!
Pung előbb szabadkozni próbált,
ám rájött, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Sosem fogja érteni, hogyan
sikerült fényes nappal lenézés nélkül a fal kiszögeléseibe kapaszkodva tényleg
feljutni. A visszajutásról most is jobban borsózik a háta, mint a
következményektől.
A tizedes kivágta az ajtót,
baljáról berendelte az első közlegényt, aki kiürített egy tárat, majd egy
másikat utána.
Mindenki hatalmas csatára
számított, füst gomolygott az előcsarnokban. Igyekeztek úgy helyezkedni, hogy
lehetőleg egymást ne lőjék le, és a teletömött négy tárat minden irányba
kilőtték.
Mire megszámlálhatatlan golyóval
töltött oldalzsákjaikból újra tölthettek volna, mindent eluralt a csend.
Korábban egyetlen töltény
elvesztése, vagy eltűnése akár a hadbíróságra vezető utat kövezte ki. Most
szinte kötelező volt folyamatosan ropogtatni. Jó hogy párban rontottak be,
legalább a gomolygó füstben nagyjából látták egymást. Egyébként egy csomó hősi
halott keletkezett volna hirtelen és egymást is azzá tehették volna. Szerencse,
hogy nem parancsolták a gázálarcot felvenni, mert így is alig láttak. Felmerült
benne egy érdekes gondolat, mi van akkor, ha a tetőn bújtak meg? Nem emlékszik
arra, hogy bárki átkutatta volna. Igaz, túl sok információt nem osztottak meg
vele.
Fülsértő a hirtelen jött csend,
és megtévesztő. Minden terembe, amerre csak futottak, annyi kézigránátot
dobtak, ahányat elég gyorsan lehetett. Meg kell adni, a katonai egység abban a
helyzetben úgy érezte, háborút nyert. A gomolygó füstből kikecmeregve, majdnem
lelőtték őket sajátjaik. A tizedes a harmadik szolgálatban töltött nap után,
már nem adott a formaságokra. Hanyagul jelentette:
– Őrnagy elvtárs, a parancsot
teljesítettük!
Az őrnagy nem hitt a fülének, de
tényleg nem folytatódott a fegyverropogtatás.
– Két óra pihenő! – kiáltott
rájuk és egy szakaszt berendelt ellenőrzésre.
Ők az épület sarkán, a jeges
járdán egymás mellé feküdtek, és talán életükben nem aludtak olyan jól, mint
akkor. Bár végig az Északi-sarkra vagy jégbarlangba álmodták magukat, még csak
nem is köhentettek.
Nem is csodálkozott azon, hogy a
kesztyűje rárepedezett kezére, ennyi időt sosem töltött még télen egyfolytában
a szabadban. Néhánynapos nagygyakorlatokon már részt vett, de ott legalább
tábori sátor, dobkályha, meg viszonylagos nyugalom uralkodott. Legalábbis
senkit nem lőttek le.
Ez sem ilyen egyszerű, mert
egyszer belelátott egy gyakorlattervbe. Az írnok éjjel is dolgozott, és
mérgében közzétette: „A halálozási ráta egy százalék, mi pedig kilencvenen
vagyunk, tehát könnyen meglehet, hogy nem jössz haza, ha sokat zavarsz!”
A háborúkról, amilyenekre
parancsnokait és őt magát is felkészítették, egész másra számított. A különböző
harcászati szabályzatok az utcai harcot szinte foghegyről tárgyalták csupán,
mintha az első világháborúban, sőt korábban zajló háborúk mozdulatlan
harcszíntereire kergetnék vissza őket. Olyanokra, ahol méltóságteljesen,
egyenes tartással kellett várni az ellenség össztűzét.
Közben kiderült, hogy a
terroristák repülni, sőt légneműsödni is tudnak. Nyomukat sem találták, pedig a
behatolás előtti pillanatokban még géppisztolyok csöve dörgette a teret. Sem
embert, sem fegyvert, sem holttestet nem találtak, csupán megszenesedett, porrá
ment muzeális értékeket, amelyeket akkor, abban a helyzetben egy mozdulattal
söpörtek félre és kutatták a menekülés lehetséges nyomait.
Hátul nem voltak ablakok, igaz az
épületet körülvették, tehát ha elrepülnek, akkor is látszanak. Az alagsori
pincék ajtóin porosodott a rájuk zárt lakat… „Ezek valamit nagyon tudnak, vagy
bennünk van a hiba?”, gondolkodott félig hangosan az őrnagy.
Kis kövér, nagy teherbírású pufók
ember volt, sosem feledkezett meg embereiről, és az újonnan bevonulókat
huszonnégy órán belül név szerint ismerte. Jobban, mint ők egymást, mert a
hajvesztés nagyon egyformává teszi az újoncokat. Mitarca hadnagyra ropogott.
– Itt van négy pár szakaszvezetői
lap, a helyszínen léptesse őket elő! Az adminisztrációt a hadi cselekmények
után lefolytatjuk.
A csendesnek ígérkező éjszaka
megtörte a nyugalmat, a kifüstölt épületből újra kezdtek ropogni a fegyverek,
majd Schiop hadnagy odavágtatott.
– Őrnagy elvtárs, a repülőtérre rendeltek mindnyájunkat. A központ
állítása szerint az itteni terroristák már vízszegények, ideküldenek egy
szakaszt, vagy kettőt, megköszönve egységünk kötelességtudó magatartását, már
elbírnak a csökkent veszéllyel. Szóval nincs ránk szükség…
– Hadnagy, ne szaporítsa a szót! Mindig utáltam, és a szabályzattal is
ellentétes. Hogyan szól a parancs?
– Nem nagy a távolság, a csapatszállítóinkon fél órán belül kötelesek
vagyunk ott lenni. A terroristák már elfoglalták a környéket, bent vannak a
repülőtéren, megmérgezték a vizet, levegőt és mindent!
– Hadnagy, itt akkora a káosz, ha fejre állok, sem tudom összeszedni a
sofőrjeinket. Egyik autót ide, a másikat oda rendelték. A parancsot pedig
teljesíteni kell, mint tudjuk. Állítson le két teherautót, teljesen mindegy,
hová mennek és melyik egységhez tartoznak. Felelősségemre parancsolja meg
nekik, hogy álljanak egységünk szolgálatába!
Nagyon jól sikerült a hadnagy
munkája, mert két saját sofőrt sikerült megállítania. Nem akarta bajba keverni
morcos, kőkemény, de titkon mégis kedvelt parancsnokát, mint ahogy magát sem.
Sejtette, hogy utólag mégiscsak elérkezhet a kérdőre vonás.
Nehezen fért kilencven ember a
szállítótérbe, de a szerencséseknek ülőhely is maradt. Egymást préselték rájuk.
Az őrnagy, bár egyesek azt hitték, hogy emberevő, nagyon is törődött
beosztottjaival. Két szakaszvezetőt zsuppolt a vezetőfülkébe, maga pedig felült
hátra, és mert addig nem aludt egyáltalán, úgy, köpcös felsőtestén hátrabukó
fejjel három egész percen át horkolt, aztán fékcsikorgáskor olyan frissen
harsogott, mint aki tíz órát is aludt. Katonaember volt!
Pung közlegény, térde közé
szorított fegyverére kulcsolt kezeire támasztotta állát, és a kétórányi
jutalomalvás után még szundított néhány másodpercet. Csak leszálláskor vette
észre, hogy bajtársai közül néhány tucat kívül kapaszkodásra kényszerült. Úgy
döntött, ő nem lesz hősi halott. Látott néhány panoptikumba illő, viaszbáb
formájú lelőtt, elesett – annyiszor lehetne használni – társát, ő nem kerül
ilyen helyzetbe!
Bár sosem értette meg, hogy a
legnagyobb és egyetlen hírhordozót, aki az országot összetartja, miért csupán
két páncélossal őrzik… A több tízezer, talán több százezer – sohasem lehet
pontosan tudni a számot – terrorista egyetlen ágyúval mind a kettőt kilőhetné,
aztán teljes nyugalommal, mondhatni kényelmesen fordíthatnák az épület
irányába. Pozdorjává lőhetnék!
Crumpe szakaszvezetőtől tudja,
nagy bátorság uralja a televíziót. A golyók ugyan szétlőtték az ablakokat és a
falakat is sormintázták odabent, de olyan könnyed sétában közlekednek, mintha
ez volna a legtermészetesebb. Azért ez felelőtlenség, nem!? Mi lesz, ha tényleg
tönkreteszik a televíziót?
Így összetartja az országot, sőt
a nagy csomó külföldi tudósító is onnan küldi hazájába a harcos híreket.
Mindegy, jön a karácsony… Addigra
biztosan nem fejeződik be, hiszen majd fél százezer secus bújt a hegyek közé,
akik alig várják a támadást. Mégis, hogy a csodába intézik ezt, hiszen a
secunál sorkatonák szolgálnak… Biztosan rosszul tudja, akkor az osztálytársait
is berendelték, mert ők egyetemet végeznek, nem, mint ő. Pung kis, még kisebb
katona, aki, ha meglátná őket, máris szalutálhatna, csupán piros válldíszük
alapján. Olyan ez, mint a fordítva nőtt fa, lombja a föld alatt, gyökere az ég
felé… Igaz, most tél van, de akkor is kétirányú a gyökér.
A bakancsa is megrepedezett,
csontvelejébe hatoló fagyos szél fútt, érthetetlenül ugyan, de mégis immunissá
vált rá. Sosem szerette a hideget, de felmelegedni, aludni, mosakodni túlélés
után is lehet. Tehát ez itt a körvonalazott cél! A nép és önmaga érdekében
teljesíteni a parancsot, de csak ésszel. Azzal, hogy meghal, nem szolgál
senkit.
A gyorsított lekászálódást
kellemesnek látszó meglepetés követte, egy katona rohant oda és lejelentette,
hogy nincs semmiféle terrorveszély. Ha úgyis ott vannak, legyenek szívesek
ellátni a körlet központi részének a védelmét, mert az elmúlt napokban a
nyugalmi időszakok mindig átmenetiek voltak.
Az őrnagy odarendelte a
parancsnokokat, akik köré némileg szokatlan lazasággal felsorakoztak a
szakaszok. Éppen el akarta rendelni, ki hová helyezkedjen, honnan és mit védjen
– az amúgy ismeretlen objektumban –, amikor váratlanul minden irányból
felkapcsolódtak a fényszórók. Bár a rájuk irányuló fényár vakítása a nappali
világost meghaladta, csak egy pillanatig voltak képesek átgondolni a helyzet
rémségét.
Jól beágyazott géppuskafészkekből
azonnal indították a golyózáport. Pung közlegénynek maradt ideje hasra vágódni
és lerántani két feljebbvalóját. Ám, míg ő a járdaszegély alá zuhant, addig a
többiek agy arasszal feljebb. Úgy érezte, az a néhány centis fedezék menedék az
életének.
A két altiszt még nyögött, a
többiek zöme hangtalanul vágódott el, ám – csak filmekben látható
kegyetlenséggel – addig eresztették mindenkire a tüzet, amíg mozogtak. Pung
közlegény megértette, most átéli a halál borzalmát. Ha megmozdul, vagy jelt ad
akár egy erősebb szuszogással, vagy remegéssel, vége.
A golyózápor elég hosszú idő után
hagyott alább, amikor a ki tudja, kik úgy vélték, már nincs eleven betolakodó.
Egyáltalán, mi bajuk volt velük? Amikor látta, hogy ugyanolyan katonák rohannak
feléjük, mint ő, épp ezt fogalmazta meg magában. Nem mozdulhat, a szemét is
szorosan becsukta!
Egy teherautó húzott középre és
elkezdték feldobálni a hulladéknak tekintetteket.
– Mocskos terroristák! Ha nem
értesít le a központ, most valószínűleg mi hevernénk itt!
– Nézd csak, a piszok még mozog, eressz bele egy sorozatot! – sziszegte
az őrmester egy tizedesnek, aki híven teljesítette a parancsot. Mert hát
terroristák, akik katonának öltöztek, őket megtéveszteni akarva. Ha nem elég
elővigyázatosak… de ebbe nem akart belegondolni.
Pung nem mozdult, még meleg
társai között zöttyent egy nagyot a ponyva nélküli raktérben, majd indulás
után, ajkába harapva, vinnyogó hangon kezdett el zokogni. Látta, amint az
öreget, az őrnagyot egy csizmás hadnagy oldalba rúgja, és mintha nem látná a
rendfokozatot, letépi egyik váll–lapját.
– Alezredes, őrnagy, milyen jelmezben hever ez itt? – morogta, pedig Pung harminc méterről még a hadnagy
tiszta, frissen fényesített csizmájának tükrében is felismert volna egy akkora
csillagot.
Remegés közben azt ismételgette
magában, amit Florin főhadnagy mesélt. Egy hadgyakorlaton, olyan oldalra
rekedt, ahová lőttek. Úgy döntött, ha tőle függ, nem fogják szétágyúzni, ezért
egyik tölcsérből a másikba ugrált, mert valószínűtlen, hogy kétszer ugyanoda
csapódjon be a lövedék.
Nem adta fel, még volt élni
akarás benne. Úgy döntött, ha ez a teherautó ágyútölcsér, akkor még lehet több
is. Csak ne dobták volna rájuk a műanyag fóliákat, mert ha leugrik, azonnal
észreveszik.
Maradt. Ha túléli, talán majd
ráér egy jó kis ideg-összeroppanásra, de addig ebből a luxusból nem kóstolhat.
Lassítottak, érzékelte, hogy valahová befordult a teherautó, majd egyenként ledobálták
őket. A betonra zuhanva ügyelt, hogy semmi ne árulkodjon arról, hogy érez.
Aztán, úgy húsz bajtársával egy nagyobb talicskára dobálták és szembesülnie
kellett a hullaház belsejével. Négy vagy öt forduló után, az egész üteg az
utolsó szemlére sorakozott…
Többnapi ijesztgetés után már
muszáj volt terroristákat produkálni, most meg ilyen rondán, fordítva sült el a
fegyver… Na, mindegy, végül nem lett egy sem...
A kongó teremben rendezetten,
szétválasztva hevertek a szokványosak, a harcokban elhaltak, és az első „igazi”
terrorista társaság. Az orvos főhadnagy és egy őrvezető egymást nézték, emez
még pisztolyával játszadozott, mígnem a televízió meg nem bénította.
Furcsállották, hogy befűttettek a hamvasztóba is. Felszereléssel együtt
égettetik el a jövevényeket? Néhány nap alatt mindent meg lehet szokni…
Egy sarokban bömbölt a televízió,
éppen a helyszínt mutatták.
– Hé, talán még TV-stáb is jön hozzánk!
– Főhadnagy elvtárs, odanézzen!
Mind a kettőjükben megfagyott a
vér. Ide–oda rugdosták Gagu őrnagyot, és még mindig a váll-lap vizsgálata tűnt
a legfontosabbnak, pedig tökéletesen látszott a rendfokozat.
– Motoc, ne játssz a géppisztolyoddal! Miért rakták ezeket egytől egyig
hasalva? Mit keres ott az én kedves Grigore barátom? Gyalázat, amit művelnek
vele! Gyorsan fordítsd meg azt a hadnagyot! Egek ura, ez Vlad! Most egyenként
mindenkit fordíts hanyatt! Igen, ez a mi egységünk… Azt hiszem, innen
irányítottak téged is hozzám… Ez a négyes üteg, ugye?
– Igen, főhadnagy elvtárs –, suttogta erőtlenül a bordó parolinos tisztes.
– Emberek, él még valaki?
Pung elkezdett remegni, mint a
kocsonya.
– Itt él egy ember… Motoc, te állj a bejárathoz és senkit, de senkit ne
engedj be. Az ellenszegülőknek csakis a lábára lőhetsz! Megértetted?
Lung főhadnagy leült, megfogta
Pung kezét. Lecsúszott fejéről a sapka, és szénfekete haja ott, a szeme előtt
vált hófehérré.
– Feküdj, feküdj, lőnek!
– Hogy hívnak, fiam?
– Megint lőnek! Maga ki?
– Doktor bácsi vagyok. Meséld el, mi történt!
Pung, izgatottan, nehezen megtette.
A főhadnagy élőadásban üvöltötte
be:
– Leállás, fiacskáim! Itt hősök hevernek halomban!
Nyelt egy nagyot, a többit már
nem tette hozzá. Felfogta, miért kellett volna mindenestől égetni… Azért, hogy
ne maradjon azonosításra sem lehetőség.
Átmenetileg, némi összevissza beszélés
után a hamvasztóban is kikapcsolták a fűtést, majd egy egész üteget léptettek
elő. Sajnálatos módon már nem igazán tudtak mit kezdeni vele…
Hogy milyen rugók mozgattak a
háttérből, talán a szervezők sem tudták, esetleg a főrendező… Ha egyáltalán volt. Így ezek az emberek, a gusztustalanul karácsonyra
időzített tűzijáték előtt, feltehetően bemocskolódás-mentesen vonultak már a
lehető legcivilebben a nagy, örök célba. Miután az események után kitüntették
és előléptették ezt a három embert, majd visszavezényelték őket egységükhöz,
idegen emberek, idegen légköréből egyazon napon szerelték le. Soron kívüli
prémiumnak álcázták, amiért nem tudtak katonák lenni, vagy katonák
meggyalázását lenyelni.
Az egészségügyes éveken át
szociális munkásként hajléktalanokat segített, míg önmaga is hajléktalanná
lett. Pung, tartalékos alhadnagy, negyedik emeleti tíz négyzetméteres
garzonjában, afféle hadirokkantként még átvészeli valahogy egyik hónapot a
másik után. Lung doktor nem tudott elszakadni a környezettől, visszahívta.
Letette a kórboncnoki szakvizsgát, hogy szerény képességeivel megakadályozza a
védekezni már nem tudók utólagos megalázását.
Ők azok, aki semmi másról sem
tudnak beszélni, csak arról a néhány napról, de mert nem lehet és már senkit
sem érdekel, így egyáltalán nem beszélnek.
És ebben az egészben nem az a
legszomorúbb, hogy Pung közlegénynek senki nem gyűjt egy rendes, barna parókára
valót, hanem a hanem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése