A tartalékjátékos

Csabalázs, akit a közönség minden mérkőzés után ünnepelt, olyan viszolyogva járt edzésekre, hogy azt el sem tudták kívülről képzelni. Akár fehér, akár kék sapkát viselt, mindig egy félmedencényi gólt dobott – ő literben mérte –, és ráúszások sapkás királya sem lehetett más. Hanem a köldökéig érő, beesett arcú, vézna Sapkalap – sikerekben rezonáló trenírozója –, lassan leszoktatta a lélegzésről. Valamiért nagyon pikkelt rá, és az edzések előtt, cérnavékony hangján mindig elkiáltotta magát:

– Gólkirályok, sorakozó!

 Azok meg sem mertek szólalni és igyekeztek a medence vizét, vagy a csarnok kupoláját bámulni. Mindig terrortámadástól tartottak, esetleg attól, hogy kezdő kosarat csinál belőlük. Azonos pontszámokkal, négyen osztoztak a dobogó legfelső, „királyi” fokozatán.

Sapkalap a másik háromnak valami hihetetlenül cinkos mosollyal, következetesen odasziszegte:

 – Zuhanyozás, aztán irány a medencébe!

Csabalázst pedig berendelte a kapu mögé, kétpercnyi levegő visszatartásra. Ez a sokat próbált gyerek már megtanulta, hogy jobb, ha nem vesz nagy levegőt, mert csalás ürügyén újra kezdeti vele. Olyankor beszívatott egy tüdőnyit, megvárta, míg jól kifújja, és levegő nélkül kellett alámerülnie.

Az aranykezű, piros fejű tehetség szűrőlélegzést próbált, bár a bőrszippantás ugyanolyan eséllyel merült fel benne. Végül is egy harmadrész oxigén tölti meg a medencét, bár nem légnemű és általában ártalmas a tüdőnek.

Félév után, mikor a négy perc vízalattiságot már úgy megszokta, hogy néha az utcán sétálás közben is elfelejtett levegőt venni, az összes ellenfélnél elterjedt a hír, hogy egy egész menetet kibír. Tehát soha nem nyomták víz alá. Akkor már edzői utasításra majdnem nyolc percetnyi beszippantást elsztrájkolt.

Néha egészen kellemetlenül érezte magát, rövidnek találta a harmincmásodperces támadóidőt, mert az ellenfél, sőt saját csapattársai is lihegve szuszogtak körülötte. Mérgében a felé úszó támadók feje fölött, pontos célzásokkal, az első negyedben huszonhárom gólt dobott, majd lefeküdt a medence aljára aludni.

Bár ilyen idilli lett volna Csabalázs élete! Mert bizony ez a szándékos fullasztáskísérlete igencsak megviselte szervezetét. Egyetlen egyszer próbált meg, úgy befelé beszélve, halkan reklamálni, de Sapkalap, minden észrevételét vádnak minősítette és eldöntötte, hogy ő egy gyenge sokgóltdobó, aki egészen illojális csapattársaival, mert már úgy elhúzott, hogy semmiképpen nem tudják utolérni.

– Kisapám! „Gyengébb, de fröccsnek elmegy”-kategóriába tartozol. Légy oly kedves, az első néhány negyedet – mondjuk ötöt a négyből – víz alatt tölteni. Pikkelésről, személyes okokról részemről szó sincs. Akkor is annyit edzetlek, amennyit véges kapacitásod elbír. Annak nincs jelentősége, hány úgynevezett – nem is tudom, tán – gólt, vagy mit, szemtelenkedtél az előző mérkőzéseken. Én a személyiségedet bírálom, nem a labdadobálást. Nekem igazi vízilabdásokra van szükségem, ezért nagyon megkérlek, még egy ilyen vádaskodó susogást ne merészelj megengedni önmagadnak, különösen azzal szemben nem, aki alacsony termete ellenére mással sem foglalkozik, csak azzal, hogy magadat pároltathasd a vízben és alatta. Menj a víz alá, zuhanyozás után nemes egyszerűséggel magadra halmozva a medence vízözönét, lazulj egy zagyva foszlányit! Tőlem horkolhatsz is, míg a többiek legalább egy picit behoznak az idézőjeleidből!

Csabalázs még egy hibát elkövetett, megkérdezte:

– Miféle idézőjelekről van szó?

Bár ne tette volna.

– Te ismeretlen, vizet is alulról bámuló, ha megmondod, hogyan kell növekedési hormont serkenteni ahhoz, hogy akkora darab legyek, mint te, még el is polemizálok veled. Most mars a víz alá tisztulni!

– De kedves segédmester, megkérdeztem az összes csapat gólkirályát, senkit nem fuldokoltatnak annyit, mint engem. Lassan már negyvennyolc órát is képes lennék levegő nélkül eltölteni… Úgy tudtam, ön a csapatért van, többek között értem, törpe vízilóért is.

– Az edző nem a csapatért és a csapattagokért dolgozik. Ha tetszik, ha nem, ez nem így van! A kapu mögül – ahonnan megengedem, hogy a víz alól nézd a játékot – nem kerülsz pályára! Nem érdekes, hogy az elmúlt tizenhét mérkőzésben a tabellán utolsó utánik lettünk, én egy elismert kérdőjel vagyok. Tudom, hogy így csúfolnak a hátam mögött a rosszindulatú nagyra nőttek, ám te csupán egy alárendelt – víz alá rendelt játékos játék –, akivel annyit játszom, amennyi nekem tetszik. Méghogy irreálisan hosszan antilevegőztetlek! Ez a normális! A gondolataidba látok, és tudom, azt gondolod, ez egy sima vélemény. Nem, ez maga a tényemény! Ne várd, hogy végigbámuljam medencés bénáskodásodat, az első karcsapás után úgyis lecserélnélek, tehát jobb neked így. Ott leszel tartalékjátékosnak, és kamera híján, csapattagként bámulhatod a többiek altevékenységét. Részemről lezártam felzárkóztatásomat, amíg én vagyok az edző, addig ez így marad.

Arról megfeledkezett, hogy négyhavonta – néha sűrűbben – váltogatják a gárdát, de ez nem jelentett akadályt. Csabalázs nyelt egy nagyot, nem igazolt át formálisan sehová. Informálisan, ha lehet ilyet mondani, annál inkább.

Mert a vízilabdában bizarrnak számított az, hogy hangtalanul végighorkoltatták vele a mérkőzéseket. A víz alatt rengeteg szabadideje maradt ahhoz, hogy más csapatokban másoknak dicsőséget szerezzen.