Kitüntet....és

Macskássy vezérigazgató-tulajdonos, búsan üldögélt tizenhetedik emeleti megalázó rezidenciáján, amikor teljesen váratlanul Pacsoki felszólt. Napjai hosszúra nyúlt unatkozások egymásba fonódásaiból tevődtek ki, és saját szerencsétlenségének folyamatos kielemzéséből, amiért nem lehet egy tisztességes, hatvan-nyolcvanemeletes irodaháza, ahol annak rendje és módja szerint, a legfelső emeleten trónol. A földszinttől felfelé a többi emeleten senki nincs, de akkora gáz ez a nyomortanya így is, hogy folytonos lelki viharzónák egymásba ütközése zavarja belsejét. Közben, a csak neki fenntartott liftes fiú felszállította ingerülten, hiszen máskor a teljes napi munkája kimerült egy darab vezérigazgató fel-, és egy darab vezérigazgató leszállításában. Derogálónak tartotta az alantas liftgomb-nyomkodását. Nos, a kopogás után be is nyitott.

– Szervusz, édes egy komám, hogy megy a vállalat?

– Melyik, kérlek szépen? Úgy tudtam, több is van, de ilyesmivel nem én foglalkozom, általában reprezentálok itt fent üldögélve. Nos, fogós kérdés ez, hagyjuk is.

– Tudod, mi érdekelne?

– Mondd, kérlek!

– Ki a legjobb sofőröd?

– Miért érdekel?

– Tudod, az egyik gépkocsivezetőm, azt hiszem, szimulál, ahogy régen mondtuk, táppénzt csal. Kéztörésre hivatkozva nem akar munkába állni. Már gondolkodtam, hogy jogi tanácsot kérek, mert ehhez nem annyira értek. A biztosítóval vagy a rendőrséggel rendezem a dolgot, nem akarok olyannak kifizetni havi három-négy szivarra valót, aki nem dolgozza végig a munkaidőt.

– Várj, kérlek, leszólok a pótolhatatlant pótlónak.

– Kinek, kérlek?

– Máshol úgy nevezik, hogy helyettes, de nekem ez megalázó…

– Értelek!

– Megkérdezem tőle, sőt fel is küldetem, legalább ne unatkozzunk. Magam is kíváncsi vagyok, ki a legjobb, hogy is mondtad?

– Sofőröd.

– Igen… Gépjárművezető, ha nem csalódom.

– Pontosan!

Macskássy leszólt, és Márton, teljes nevén Martin Márton, lift nélkül tizenhét emelet futólépésben leküldése után, egy engedélyt kérő kopogtatást követően be is lihegett.

– Jó napot, vezérigazgató úr, hívatni méltóztatott, itt vagyok, megjelentem, mit óhajt? Állok rendelkezésére.

Márton úgy gondolta, belepréseli ebbe az egy mondatba minden elvárási lehetőség megfelelőjét.

– Érdekesen tartja a kezét.

– Igen, kérem, a fejem kiderítetlen okból balra billen, ha nem tartom. Ezért, az ablakba könyökölve tartom folyamatosan.

– Télen is?

– Igen, kérem, kiváló hidegbírásom van, és egy kézzel vezetek.

A vezérigazgatónak gőze sem volt, hogy ezek a szuper járgányoknak gondolt kamionok nem automata sebváltósak. Márton beleharapott a nyelvébe, és azon gondolkodott, hogy kéne megoldani többéves problémáját, ezt a fejbillenőset. Egy kézzel, ilyen tragacsokat vezetni, több mint életveszélyes, hiszen minden sebességváltásnál magára kellett hagynia a volánt. Bal keze, szükségszerűen a fejét támasztotta. Télen visított a széltől felfokozott sok mínusz fok, hogy majdnem kirepítette a fejét. Máskor meg, otthon felesége kellett, lenyesegesse karján rügybefakadó lombozatát.

– Tudja, vezérigazgató úr, a mi gépjárműveink bombabiztosak!

– Ne mondja! Nem is emlékeztem, hogy háború sújtotta területeken is kereskedünk. Nem veszedelmes ez a rakományra és a kocsira nézve?

– Mire méltóztatik gondolni?

– Az egykezes vezetésre.

– Ugyan, természetesen több száz baleseti lehetőséget bekalkulálva, gondoskodtam megannyi tervről, hogy rakománya és kocsija ne sérüljön, csak én zúzódjak apró darabokra…

– Maga egy nagyon rendes em…ber. Na azért ne túlozzuk el! Szóval sofőrlény. Nem tudom, a ketteske miben méri a professzionalizmust, de magát küldte fel, mint legjobb sofőrünket. Bizonyára igaza van, talán úgy száz százalékban.

– Az életem adnám igazgató uramért és a cégért! – „Dögölj meg, te marha – gondolta –, itt kínozol, a fene tudja, már mennyi idő óta, hogy utána sem tudok nézni, mitől billeg a fejem, csak mert egy beképzelt főnöklény vagy".

– Nos, mit szólsz, Pacsokikám, itt a megkérdőjelezhetetlen bizonyíték felvetésedre, hogy az egykezes vezetést egy egyszerű kartörésre hivatkozva elutasítani, nem más, mint potya lógás. Én a helyedben nem csinálnék semmilyen ügyet, egyszerűen kirúgnám a mocskos, szemét, alávaló bérelt lényt. Martin Márton a becsületes neve?

– Igen, kérem.

– Volt katona?

– Igen, kérem.

– Megkérném, helyezkedjen vigyázzállásba. Mellőzze a nemzeti himnusz eléneklését, de magában ismételgesse cégünk, de annál többször saját nevemet. Kitüntetésben részesítem – ilyent még soha nem tettem, lehet, megbánom, hogy vajból van a szívem –, de hát én is ember vagyok. Helyesbítek, én ember vagyok, kedves sofőrlény.

„Vajon mit akar ez a marha – zordult magában Márton –, ha legalább egy kisebb prémiummal rukkolna elő, az első szabadságomon elmennék egy fejszerelőhöz, akivel kideríttetném a billegés okát. Meg is javíttatnám. Nem tudom két-három percnél tovább egyenesben tartani a fejem. Ez a tetőlakó, itt a senkivel bélelt torony tetején, olyan messze van a valóságtól, hogy ultramodernnek gondolja a – tény, ami tény –, nem rossz kocsikat. Bár nem olyanok, ahogy ő képzeli. Talán még azt is gondolja, gépkocsijaihoz otthonról hordjuk, hálából, a benzint".

– Tényleg, Márton, mondja, mennyit fogyaszt a kocsija?

– Természetesen semmit, vezérigazgató úr! – vágta rá, szemrebbenés nélkül, és a vezérigazgatóról visszaverődő jelzésekből felmérte: ha netán egy negyven évvel ezelőtt használatos benzines öngyújtónyit mondott volna, kizökkent elkeseredésbe taszítja, és másik sofőrlényt keres magának ebben az egyre rosszabb ízű, penetráns életszerűségben.

– Nos, Márton, nem szeretném, hogy megfázzon, ezért gondoskodom a kabinhőmérséklet bizonyos mértékű stabilizálásáról.

„Nem rossz – gondolta –, de hogy fogok akkor könyökölni, jaj, ez a túlburjánzó jóság, remélem, nem kártékony?”

– Begipszeltetem a bal kezét, hogy ne lombozzon ki, azt valószínűsítem, igen fárasztó lehet így járni-kelni.

– Megkérhetném a vezérigazgató urat tisztelettel, hogy ezt mellőzzük. A kabin hőstabilizálásnak nagyon tudok örülni!

– Rendben, akkor talán a fejbillenésének okát iktatnám ki, azt hiszem, két kézzel biztonságosabb vezetni… Talán kétszer annyit tud majd dolgozni! Hát nézze, beszerzek magának – azt gondolom, látta már filmekben, milyen –, olyan nyakstabilizálókat. A dzsekit emelje le a fogasról, csak kicsit használt, alig tizenhat éves még. Már tizenöt éve nem használom, sokkal melegebb lesz.

– Értem, vezérigazgató úr, távozhatok?

– Távozhat, Martin – hőkölt magába –, meg sem köszöni?

– Dehogynem, ember nem lesz, akivel jóságát ne tudatnám!

– No, ez már tisztességes hozzáállás, küldök egy tucatnyi nyakstabilizálót, az ablakot is bezárhatja majd. Most már örül, ugye?

– Nagyon, vezérigazgató úr.

– Mehet dolgozni, majd túlórában ledolgozza, ami időt itt elpocsékolt.

– Nagyon köszönöm!

És Márton elment.