Malacvakkantás

Egészen rossz előérzete volt előző este, de elhessintette fejéből a bajra intőt, és egy sokkal, de sokkal egészségesebb – motorzaj túlharsogású mozdulatlan – alvásba fogott. Sokat evett aznap, az emésztés komoly feladat, hordók görögtek álmában, meg is jegyezte:

„Milyen szép, sertés alakúak!”

Reggeli időt kordult a gyomra, mikor irdatlan riadalomra ébredt. Megostromolták szállását. A disznó életének értelme a zsírba göngyölödött, egyenletes hordólét fenntartása, állandó habzsolással. Nyaka nincs, csak akadályozná a vályúnál. Ő maga egy felfújt, kövér léggömb alteregója.

Védekezésképtelen állapotában, fülénél és farkánál fogva kitépték, első csülkét szabálytalan gánccsal rántotta ki a túlerő. Nem volt védekezésre lehetősége, bár járt volna ő küzdősportokra is, ha lehet, és ha nem vonják el a kreatív gyomordegesztéstől. Hiába próbált legalább egy jót harapni döfködőjébe, csak teljes testből fordulva bírta volna. Máskor is szurkálták, bökdösték, de ez most nagyon fájt. Minden erejéből ellenkezett, visított, ahogy csak bírt. Világos lett, hogy a szomszéd kollégák egy ideje miért teszik ugyanezt, nagyjából hasonló időpontokban.

Ám ő egy nagyon kövér, tehát nagyon okos disznó volt. Magában disznóságnak nevezte, amit művelnek vele, aztán gyorsan visszavonta és nagyon is emberségnek találta. Hogy abbahagyják, már kotkodácsolni is képes lett volna, de szédültségében, a hasító kíntól, és vajon még mitől, elszállt minden ereje.

Beugrott neki, hogy "Éljen a disznóól! Eljött a vég!"-kiáltásokkal hagyták keserves kínjukat, disznó nyelven abba, sohasem látott barátai.

Cselhez folyamodott, összeszorította minden megevésére alkalmas, robusztus fogsorát, behunyta szemét és elhallgatott. Ezt a bogaraktól leste el, akiket nagy szeretettel falánkolt, kevéske szabadidejében étkezések között.

Kétféle bogár volt, egyrészt nagytestű és kistestű, másrészt menekülő és cselezgető. Olyan komikus volt, mikor egyik-másikuk, az orra előtt hanyatt vágta és kimúltnak tettette magát, de a röhögés magascsiszolásában, malacvakkantásnyi ideig sem tudták átejteni. Az ember más! Tegnapig jól gondozta, most rondán elbánik vele, de győz az okosabb.

Hallgatott, a környezete lefeketedett, csak néha látott mozdulatlanságba kényszerített szemein át színes karikákat. Ám, úgy látszik, megkegyelmeztek neki, mert hasra fordították és elkezdték melengetni. Gerinces volt ő, a mellette kést fenegetők vacilláltak is egy picit, hogy nyúljára, vagy orjára szedjék szét.

A kellemes meleg, egy picit már a túlzást kezdte súrolni határaiban, majd egy adott pontban úgy érezte, a korábbi szurkapiszka ehhez képest egész jól kibírható. Felpattant és eltökélte, hogy az ember társadalmát örökre elhagyva magándisznóvá válik.

Nekilódult a kert aljának, lángolt a szalma rajta és a pálinkát nyakaló sereg elbambultan bámulta a vágtató fáklyát. Még röfögött egyet a kert alján, magában elégedett mosollyal nyugtázta, hogy lerázta kétszínű lakótársait, akiket önzetlenül ajándékozott meg az azonos udvarban élés nyolc-tíz hónapjával, majd a földre roskadt. Mózsi és Miksa, akik még viszonylag józanok voltak, eldöntötték, nem kell újra szúrni, és a picit korábban karámlakó ugyanúgy vált bőrsajttá, sonkává, kolbásszá, hurkává, mint minden szomszédos haver. Olyan híres, mint ő, egy sem lett. Mózsit és Miksát még aznap, élethosszra, családostul átnevezte a falu, Disznófáklyának. Magukban hálát adtak kegyes sorsukért, mert Mózsi mellett Tetovált Gyapjas Egérék, Miksa mellett Olajos Brekegő Csigáék laktak.

A disznó neve nem változott, maradt sertés, az örök gyomordagasztó és hájnövelő mezők széltében.