Hosszú menetelés

 

Hosszú menetelésében, mint fátyolos üvegburával letakartan, a külvilágtól teljesen elválasztott falon belül haladt. Ilyen díszkísérete, talán még soha sem volt. Nem kiegyensúlyozott volt, csak nem gondolkodott. Sosem fordult vele korábban elő, hogy akaratlanul ne kóvályogjanak fejében gondolatok, de épp ezen a pályán, most a cél felé tartva, szinte időnek előtte kikapcsolt. Hol van már a döbbenet és düh, amivel ökleit szétverte az ajtón, és sosem tanult belőle, hogy az ilyesmit agyba-főbe veréssel jutalmazzák. A fejét sem csapkodta már a falba, és az értetlenség, képtelenség és segélykérés időszaka is elszállt, miközben ült és várta, hogy módszeres tervszerűséggel, előre megfontolt – számára mindenképpen – aljas indokból, szorgoskodnak. Hiába ordít a belseje, senki nem nyújt segítő kart felé. Akkor szabadulni akart, és visszacsinálni az egészet. Olyan túlfeszített lelkiállapotban, mikor egymás után szakadtak el benne az idegszálak, mint hegedűn kontár muzsikus húrjai, a kutya sem törődött vele. Átmenetileg belenyugodott, és komor beletörődés időszaka váltott fel mindent, de hektikusan újra meg újra felordított benne az élni akarás. Nem tudott aludni, mert félt, hogy veszít az életből. Az apátia csak a legutolsó időszakba telepedett rá, amikorra a – minden mindegy, essünk már végre túl rajta – csendes, lázadás nélküli gondolatfüzér kerengett benne. Aznap jól aludt. Szokatlanul jól. Szemeit dörzsölve, nagy ásítás után, majdnem odadörrent a cinikus, szépszámú kíséret vezetőjére, hogy hagyják még aludni. Ekkor tudatosult benne, most lesz a betervezett akció. Felállt, és most éppen megy, ott a falakon belül, ruganyosan, nyugodtan, de lassú léptekkel.

Egyik kísérője, gumibotvég-használaton gondolkodott, vesetájékra, csak azért nem tette, mert a nagy menetelés végszakaszában már túl sokan látták, és nem biztos, hogy a főnök és azok főnökei örülnének, ha belerondítana a dologba. Az egész út hossza, talán tíz-tizenöt méter volt. Frissült, pezsdítő volt, ritkán érezte ilyen jól magát. Nem látott, nem hallott és nem figyelt, egész máshol járt mindene. Valaki két ásítás között elhadart valamit, aztán egy másik személynek odalódította:

– Az elítéltet átadom ítélet-végrehajtásra! – mint egyhangú mondókát.

A fejes, miután létrára léptették, tette a dolgát. Aztán ketten megemelték, majd egy irdatlan rántást követő ünneprontás következett. A ceremóniameste, nagyon zajos kattintással emelte ki a csigolyát, hogy a csikorgástól mindenkinek a hátán végigfutott a hideg. Pár másodperc után, lejelentkezve, hogy dolgát elvégezte, fanyalgó tekintetek korholták kontárságáért. Amiért üvegszilánkot csikorgató, vagy a járda porrétegét lábbal simító, hátborzongató hanggal, a nap hátrafelé lévő részének megalapozásától, a reggelitől, ilyen fontos embereknek, mint ők, képes volt elvenni étvágyukat.

A produkción túl lévő még egy mosolyt vetett hanyagul, valahonnan a terem felső részéből, a sivár társaságra, aztán megfordult és elindult fölfelé. Közben, amint közeledett oda legfelülre, a mosolya megvetésből mindinkább szánalmas aggodalomba fordult, a becsület szenvtelen lovagjainak eljövendő sorsa felől. Már nem foglalkozott velük, csak száguldott a cél felé.