–
Már megint hol jár a fejed, Dalmafi? Egyáltalán honnan kaptad ezt a fura nevet?
–
Ó, Dalmalány, egy tőről fakadunk mi, és mégsem, mert valahányszor rád tekintek,
elveszítem a fejem. Te neveztél el így…
–
Igen, látom, itt állsz előttem válladon egy szál nyakkal, még azzal sem
tisztelsz meg, hogy kugligolyó súlyú fejeddel legalább felfelé
néznél.
–
Szégyenkezem, Dalmalány, de nem olyan egyszerű egy ilyen lezuhant fej
helyváltoztatása…
–
Miért szégyenkezel, talán nem láttál még alulnézetet?
–
De, Dalmalány! Bennem dal vagy ám!
–
Ez a te bajod, kis hülye Dalmafi. Képtelen vagy kimondani azt az egyszerű
mondatot, hogy, „na, kisanyám, hová megyünk, hozzám vagy hozzád?” Bár ilyen
selyemnyafiknak talán még a „sehová” választ is ki tudnám adni…
–
Dalmalány, a selyemségről nem szeretnék beszélni, de ilyen szövegeket sem
mondanék, mert tisztellek. Ó, szépséges vágyódásom tárgya, mint látod,
valahányszor megpillantalak, elveszítem a fejem, és alázuhan.
–
Na, végre! Kezdesz közeledni a normális beszédhez, hiszen tisztességesen
tárgynak neveztél. De miért nem tudsz ilyeneket mondani, vagy hogy is fejeztem
ki magad?
–
Mert olyan nagyon alpári, Dalmalány. Udvarolnék, szeretgetném a szívedet,
átölelném teljes lánylétedet szét nem pattanó, buborékboldogságommal, és
egyszer, talán, valamikor, hosszas ostromlás után… Ki sem merem mondani, olyan
tisztelettelen… A selyemségről még annyit, hogy nem borotválom a hasamat, a
mellkasomat, sőt a lábszáraimon is teljesen ép a szőrzet.
–
Pfúj, Dalmafi, a menő srácokon nem lehet serte! Gyorsan pakold vissza a fejed a
nyakad tetejére, és gondold át ezt az egészet!
Dalmafi,
született Dezső, lehajolt. Dalmalány, született Etelka cipőjéről felemelte
arccal fölfelé zuhant fejét, és visszahelyezte a nyakára.
–
Te sertelen, íme, egy serkentő…
Dalmalány
odatekert egy csípős pofont, az ismét Dezső ábrázatára.
–
Jé, ennek nem esik le a feje!
–
Visszanőtt, kislány, odaforrt örökre. Én ódivatú vagyok, a nagymamám mesélte,
mennyire megdobogtatta a szívét, mikor nagypapa keringőzés közben a lábára
lépett.
–
Mi az a keringőzés?
–
Olyan, mint a körhinta.
–
Mondhatnál valami rendes szót is, ezeket nem értem…
–
Mindegy. Tánc, talán így felfogható… Lám, nekem önkontroll hiányában, folytonos
fejvesztéssel potyogott lábadra a fejem. Már csak múlt időben! Te nem
értékelted, de találok helyetted olyat, akinek talán le sem kell fejelnem a
cipőjét, mégis örvend majd széplelkű Dalmafiságomnak.
Dalmalány,
néhány évtizede azon gondolkodik ott, vajon honnan szedte ennek az alaknak –
aki közben nagyapa lett, mert megtalálta a neki szánt, hűséges párt – ezt az
ostoba nevet, és miért? Miféle dolog valakit így nevezni? Ez nem egy normális
becenév, még akkor sem, ha a fiú is majdnem ugyanúgy becézte vissza. Nevezhette
volna Szendecunminak, vagy Lucemicilindának is, de miért éppen Dalmalánynak?
Az
ötvenedik álldogálási évfordulón, megőszült, földig érő hajjal, már nem annyira
fiatalon magasba szökkent.
–
Jé, megfejtettem! Dalolnom kéne ma, de kinek?
2 megjegyzés:
Fejvesztwtten, már már hetvenévesen gratulálok a szerzőnek.
Szorgosan követve Téged, köszönöm, kedves Gábor! :)
Megjegyzés küldése