Beszéltem, uff!

– Halló, halló! Szeretnék segítséget kérni.

– Halljam, hisz' ez itt egy segélykérő vonal!

– Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám!!!

– Megint egy alak, aki valami kétszáz éves nótát énekel, amire még a nagyapám nagyapja csapkodta a csizmáját… Pillanat, a kolléga jelzi, hogy túlságosan visszamentem az időben, csak az ükpapa. Valami Ó, meg A van a bandában. Na, mondja, mit akar az anyja!

– Jeleztem volt, hogy nem tetszik a frizurám…

– Semmi gond, rengeteg gyorsan és tökéletesen dolgozó parókakészítőt ismerek. Megpukkad a drága mamája, ha önkényesen átrendezteti a haját, majd egy séta után belép az eredetivel a fején, mert a haj a fején nő.

– Ki beszél itt hajról? A frizurámról van szó, óriási bajban vagyok, öregem! Egy észak-amerikai rezervátumba jöttünk a társaimmal, hogy az itt ragadt, betolakodó indiánokat – felelevenítve Buffalo Bill hagyományait –, a bivalyok után küldjük. Erre mit ad az ég, golyózáporral és zivatarral fogadnak. Azt hittük, csak nyilaik, meg tomahawkjaik vannak, de nem! Mi távcsöves puskákkal érkeztünk, ők meg átvették a szerepet!

– Megtenné, hogy elmondja, mi köze ennek az egésznek a hajához és az anyukájához?

– Nem tudom, talán felsajdult bennem az anyavágy… Szegény, drága jó anyukám nincs itt, de felejtse már el a hajamat! Nem azzal van baj, hanem a frizurámmal! Egy úgynevezett kínzóoszlophoz kötöztek, a többiek hollétéről semmit sem tudok. Most én is úgy nézek ki éppen, mint egy oszlop… Tudja, nagyon fontos, hogy a nyakvastagság azonos legyen a fej kerületével és gömbölyödjön, de ezek a fiúk, akiknek már több mint kétszáz éve megmondták, hogy nem kéne sem itt, sem sehol lenniük, most nekem esnek…

– Uram, akkor maga egy oszlop!?

– Az oszlopnál gyökereimet kerestem, hogy gyökér lehessek…

– Értem, tehát már nem oszlop, hanem ágak nélküli fa…

– Marháskodik velem. Már beszéltem a frizurámról!

– Igen. Nem akarja megérteni, hogy a haját akármikor visszanövesztem. Elszámolok, mondjuk négymilliárdszor négymilliárdig, és ha hiszi, ha nem, megint lesz haja, ilyen könnyen megy a dolog.

– Ember! Meddig sirassam még magam? Itt állok gyökértelenül, vagy gyökérként azoknak kiszolgáltatva, akiket gyökerestől akartam kitépni. A frizurámat akarják!

– Megmondaná, miféle hajzata van?

– Már megint a haj! Haj, de nem ért maga engem! Hajellenes vagyok, és ezek a – fáj kimondani, hogy létezők – meg fognak skalpolni!

– Összezavart, a hajáról beszélt… Jóember, honnan gyökerezett oda?

– Fogja vissza magát, beszéljen egyszerűbben, maga sem szeretne szóvirágokat fejtegetni ilyen rázós helyzetben!

– Megdumált.

– Mint mondtam, jöttünk nagytakarítani, erre kiderült, hogy ez a fajtalan hely az Egyesült Államok része, ahol az Egyesült Államok törvénye uralkodik. Amerikáról pedig tudjuk, hogy ahány hely, annyi törvény. Felolvasták a jogaimat, rögtön utána az ítéletet, majd megkérdezték, akarok-e telefonálni, mert jogom van egy telefonhívás lebonyolítására, illetve… Na, a védőügyvéd az kimaradt... Itt ugyanis – ahogy ezek az országrondítók nevezik – az ősi törvények élnek tovább. Hiába próbáltam magyarázni nekik, hogy ők tulajdonképpen nincsenek is, kőkemény arcvonásokkal, copfos frizurával villámgyorsan kötöztek ide.

– Ember, akkor magának nincsen haja?

– Ha még egy szót szól a hajról, komolyan mondom, lemondok az utolsó telefonhívás jogáról! Az én frizurám a lecsiszolt, simított, egyengetett, tar fejem bőre. Mindennap gyomirtóval locsolgatom, abban reménykedem, hátha nem nő ki újra az a… hogy is nevezte maga, tudja, na! Mert időrabló tevékenység frizurám tisztességes karbantartása. Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti!

– Nem tudom, mit beszél, várjon, megkérdezem a kollégát, ő húsz évvel idősebb. Igen, azt mondja, a zenetanárnőjük mondott ilyeneket, akit akkor, gyerekként, szerettek volna likvidálni.

– Rokonlelkű gyerekek voltak! Adja a kollégáját!

– Halló!

– Ti-ti-ti, tá-tá, ti-ti-ti!

– Mari néni, kérem, én nem vagyok hajlandó így énekelni! Ne haragudjon, olyan csúnyákat gondoltunk magáról negyven éve. Már nyugodtan mondhatja ezeket az ízéket, de kérem szépen, mentsen fel!

– Nem vagyok Mari néni, hanem a frizurás! Kérem, mentsenek ki! Eszembe jutott, hogy nincs értelme morzézni, mert itt, a körülöttem állók úgysem értik, amit mondok.

– Micsodázni?

– Semmi! Jeleket küldtem.

– Hapsikám, én Magyarországról emigráltam ebbe a rezervátumba! – uffolt egy indián.

– Atyavilág! A végén ez fog megskalpolni? Hallotta, nem? Az a baj, hogy semmilyen idegen nyelvet nem beszélek, angolul sem. Tolmácsot hoztunk magunkkal, aki nem tudom, merre jár, mert nem jött be a rezervátumba. Mit csináljak?

– Majd nagyon hangosan ordítson, lélegezzen, mint a kismamák, közben körbetelefonálunk, keresünk egy tökéletes plasztikai sebészt, és mindent helyreállítunk.

– Mindent? Akkor ezeket, az amerikai föld mocskos bitorlóit végre elviszik az őket megillető helyre?

– Az Egyesült Államokat sajnos nem tudjuk visszaadni az indiánoknak. Fizikai képtelenség, egyszerűen túl sokan vannak az egyik oldalon, a másikon túl kevesen, és talán az igény is megszűnt… Egészen tevékenyen szüntették meg.

– Maga marha, nem erre gondoltam! Épp fordítva!

– Teljesen összezavart. Vajon mire gondolhatott? Hallom, hogy valami történik. Igen, a nagy ordítás! Arra kérem, szuszogjon még legalább egypárat. Ja, kiesett kezéből a telefon? Te Jóska, most mit csináljunk?

– Még nem tudom, gondolkodom…

– Halló, halló! Itt Fejebúbos.

– Ilyen könnyen ment a dolog?

– Nem kérem, én a magyar indián vagyok.

– Túlélte a pacák?

– Már régen nem csinálunk olyan igazi, békebeli skalpolásokat, csak jelképeset. Az elsősegélynyújtás is megkezdődött. Egyetlen kérésem van, tényleg keressenek neki plasztikai sebészt, és fizessen baromi nagy számlát a baromsága miatt, mert ugyan megpróbáltuk kitépni –, talán sikerrel vagy siker nélkül –, de gyökér. Ez a nagy jóindulattal maroknyinak sem nevezhető csoportocska még mindig szálka az ilyenek szemében.

– Megdumált, jóember, uff! További jó indiánkodást, uff! Beszéltem, uff!