A lovakat belövik ugye?

– Patatata, maga hány éves?

– Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.

– Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.

– Na mondjad!

– „A lovakat belövik, ugye?”

– Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?

– Nem tudom. A múltkor itt volt az állatorvos az istállószolgával, és valami ilyesmit mondott. Ennyi év alatt úgy megtanultam emberül, hogy egészen sok mindent megértek.

– Tudod, Patata, én már teljesen értem az istállószolga nyelvét, csak sajnos rosszul hallok… Azelőtt a hátamon ülve csináltam belőle sztárt.

– Megjegyzem, én is. Előbb belemerültem az élet sűrűjébe, züllöttem. Állandóan elszálltam az abraktól, és csak úgy buktak rám a nők!

– Patata! Téged még most is hurconak a lányokhoz!

– Igen, hetente kétszer, kényszermunka formájában… Azelőtt olyan nagyon jó volt, de már semmi kedvem az egészhez, végre én is a nyugalmat szeretném, továbbá dőzsölni. Szolgáljanak ki, vakarásszanak, csutakoljanak, meg minden. Azt hiszem, maga aludt a múltkor, amikor itt voltak.

– Tény, ami tény, nem emlékszem semmire.

– Vigyázzon, nagyon egészségtelen fekve aludni!

– Tudom, ezt most miért mondod?

– Mert majdnem leheveredett. Én hetente két és félszer néhány percre dobom le magam. Gyönyörű, friss szalmapamlagunk van!

– Na, jó, jó, de tulajdonképpen micsoda ez a belövés?

– Azt mondták, tudatváltoztatást csinál…

– Nem lehet rossz! Nekem már olyan rossz tudatom van, alig emlékszem a dolgokra…

– Még valami hídról is beszéltek, úgy emlékszem, rágóhíd nevűről…

– Mindig rendes volt a doktor úr, úgy látszik, kijárta nekünk, hogy tegyék végre rendbe a fogainkat. Már alig van egy kopott rétegecske a számban.

– Hagyja már abba, tata! Én a maga fia vagyok, mégis mindig huszonötre becsülnek, magát meg csak tizenhétre.

– Akkor már nem is emlékszel, mit mondtak, mikorra számíthatunk a nagy fog- és kedélyjavításához?

– Öregem, ha ilyen bonyolultan beszél, akkor soha. Tegnap mondták.

– Igen, de mikorra?

– Mára.

– Végtelenül tisztességes dolog, hogy odavisznek. Talán díszhintón!

– Ugyan, gondolkodjon már, azt lovak húzzák!

– De nem olyanok, mint te, meg én! Mi versenyparipák voltunk, közben bevittek a züllés nagy zsákutcájába. Mi tagadás, ha jól feljavítanának, és elegendő belövést kapnék ahhoz, hogy a tudatom olyanra változzon, mint 6-8 éves koromban, azt hiszem, visszavágyódnék…

– Hová, Patatata, ugye nem a versenypályára?

– De! Talán már nem venném zaklatásnak a hölgytársaságot sem… Lazulnék, és csak vedelném, nyakalnám, na, jó, rágnám a zabot.

– Jaj, ha odakerülünk, megint elgyerekesedünk… Mit kezdek, miből tartom el őket, Patatata?

– Csak azt ne mondd, Patata, hogy eddig gyermekeltartási gondjaid voltak!

– Meg kell adni, nagyon jó hátteret biztosított, öreg. Az összesnek nagyon jó szakmája van. Ügetnek, vágtatnak, fürdenek a sikerben, a sok másodosztályút beelőzve jutnak célba. Milyen mámorító!

Patatata nagyot sóhajtott és felnyerített, neki is felderengett az a régi, múlni látszó, élettel teli, biztos múlt. Mindig rendes a doki, jöjjenek már végre!

Nyílott az istálló ajtaja, belépett a gondozóvá zsugorodott, nyugdíjas kis zsoké és a doktor.

– Ők azok.

– Ismerem mind a kettőt. Fogja meg Hamilton kötőfékét. Gyors leszek, nem szeretném, hogy a másik ijedezzen.

Elővette a fecskendőt, szúrt, és egy pillanat múlva már a másodikat is. Másodpercek töredéke alatt rogyott össze a két kimustrált, útban lévő, már pároztatásra is alkalmatlan vénség.

– Nyúzzák meg őket, a bőrükért egész jó pénzt kaphatnak, ha enyvet főzetnek a maradékból, ki tudják fizetni a beavatkozást. Szerintem érdemes volna a csontokat is felhasználni, akár eladhatnák szuvenírnek lakkozott formában, mert ismertek voltak, valamikor ünnepelték őket. Na, ne legyünk olyan szívtelenek, egy félmásodpercnyi főhajtást is megérdemel ez a két összeroskadt…