Rutineljárás

– Kérem, álljanak fel, maradjanak úgy! Ügyész úr, mutatkozzon be!

Az ügyész a közönség felé fordult és meghajolt.

– Ügyvéd úr, szedje össze a cókmókját, és hagyja el a termet.

Az ügyvéd elmosolyodott, gyorsan kihúzott egy nyulat az asztalra rakott cilinderéből, s két fülénél fogva magasba emelte, majd malaclopója alá dugta. A közönség tombolt, ilyen határozott védelmet még soha nem látott.

A vastaps kifulladása után a nyulat visszagyömöszölte a cilinderbe, összecsapta, és papirlap lett belőle. Bedugta aktatáskájába, majd mély meghajlások közepette kihátrált a teremből.
Szomorúan időzött egy keveset a folyosón, mert nem visszáztak. A bíró nyájasan az asztalra vágott kalapácsával és szeretetteljesen beleordította a tárgyalóterembe:

– Ül!!!

– Na de, kérem, én most védelem nélkül maradtam!

– Vádlott, még egy szó és lelövetem. Fegyőr, használja a sokkolóját! Harmadik figyelmeztetés nem lesz!

Az odakeveredett megszeppent úgy gondolta, jobb, ha mégsem fejel be egy röpködő golyóbisnak, mert már a sokkolótól is majdnem kimúlt.

– Ügyész úr – mondta még mindig atyáskodó vicsorgással a bíró –,  erről a még rövid ideig vádlott egyénről terjessze elő a vádbeszédet, hogy méltó formában irányíthassam az elítéltek közé.

– Bíró úr, ártatlan vagyok! – kiáltotta magából kikelve a cserbenhagyott, akinek sem cilindere, sem abból kirángatott nyula nem maradt.

Nagydarab végrehajtotta a rábízott parancsot, a vádlott a sokkolótól legott összeesett, majd Nagydarab erős kattanással biztosította ki fegyverét. A kiszolgáltatott már nem mert nyöszörögni sem, az is beszédnek számít, gondolta... Csak figyelt tovább.

– Rosszember, maga nem kérte saját védelmét, törvényes ügyvédet kapott! Ha még egyszer kérdés nélkül meg mer szólalni… Őrmester!

A széles vállú irányába fordította a fejét.

– Igen, uram! – csapott egyet a hasán lógó fegyverére.

– Akkor kezdjük a tárgyalást! Ma még negyvenhárom ítéletet kell meghoznom, negyventől kétszáztizenhat évig terjedő szabadságvesztésekkel. Némelyek ennél valamivel hamarabb szabadulnak, de nem a saját lábukon mennek el. Ügyész úr, kérem, koronázza meg a pert!

Az ügyész középre lépett, ő is meghajolt, majd sajnálkozóan fordult a bíró felé.

– Bíró úr, kérem, tisztelettel jelzem, pillanatnyilag nincs nálam korona… Ha engedélyezi, elmegyek előadást tartani az egyetemre, leadom a mai anyagot, melynek címe, „Lövés nélkül a puma hócipőben”. Majd szabadon, csillagfényesen kiveszem a szabadságomat, úgyis kiállított nekem egy személyre szóló kiállítást. A kiállításom bizonyíthatóan nem lőtéri gyakorlat volt, tehát mehet a per. Úgy gondolom, az írnok jelenléte éppen elég lesz. A tanúmeghallgatások, illetve a bizonyítékok áttekintését követően, jegyzőkönyvezhetik ügyészi vádbeszédemet, melyben természetesen kérni fogom a legsúlyosabb büntetés kiszabását. Legyen belőle kebelfolyondár!

Vette a jegyzeteit, leparolázott a kalapácscsapkodóval, és a közönség felé elmaradhatatlan mély meghajlások után kihátrált a színről.

A vádlott már nem csak fizikailag érezte sokkolva magát. Ilyen nincs, hiszen ő semmit sem csinált! Éppen ellenkezőleg, csupa jót tett, miért ez a fegyvercsővel körített hármas elhagyás?

– Ne!  – kiáltotta. Sonkakar, az őrmester megemelte fegyverét, és ha a bíró oda nem kiáltja, hogy még le ne lője a poént, akkor rosszul alakulnak a dolgai! 

– No, kérem, jegyző úr, eddig mindent leírt?

– Igen, kérem.

– Hadd olvassam, miket firkált!

– Tisztelt bíró úr, amint látja, billentyűk lenyomogatásával oldom meg a leírást…

– Nem baj, kérnék egy másolatot!

– Átküldöm a számítógépére.

– Igen, igen… Vállas, biztosítsa ki a fegyverét!

– Bíró úrnak jelentem, már rég megtettem.

– Őrmester, megbolondult? Egy felém fordított, kibiztosított fegyverrel hadonászik?

– Elnézését kérem, máris biztosítom a fegyvert.

– A miheztartás kedvéért, most már tényleg biztosíthatja ki, és lője le az írnok urat, mert ez a jegyzőkönyv egészen olyasmit tartalmaz, amiket mondtam!

– Bíró úr, kérem, könyörgöm, kegyelmezzen! Átírok mindent, sőt hangosan be is olvasom, csak ne tetesse meg!

– Nagydarab, biztosítsa a fegyverét és az elítéltet is!

– Még nem vagyok elítélt…

– Jaj, miért kell ilyen komoly munkát adni ennek a szegény őrmesternek, ki-bebiztosíttatni azt a fegyvert? Most békén hagyom, pusztán sajnálatból, de ha még egyszer megnyekken, vagy mukkan, nem lesz visszaút, az én türelmem sem végtelen!

– Kezdhetem, bíró úr?

– Ne makogjon, csépelje a billentyűzetet és mondja jó hangosa, amit írni akar. Előzőleg a közönség minden egyes tagjával írasson alá egy nyilatkozatot, melynek értelmében a tárgyalás idejére megsiketült és megvakult, de ez az átmeneti állapot a terem elhagyása után azonnal megszűnt. Megértette?

– Igen. Fáradjanak ide!

– Egy nagy túrót! Ilyet nem lehet csinálni! – kiáltott egy vigasztalant valaki.

– Őrmester!

– Igen, bíró úr!

– Fegyvert kibiztosít, sorozatlövésre állít, és a közönség irányába fordít. Mikor nulláig érek, vegye tűzparancsnak. Három, kettő…

– Bocsánatát kérem! – kiáltotta a lázad. – Megyek, megyünk, rohanunk aláírni!

Meg is tették, libasorban, birkán – ha úgy kérték voln, bégetve –, nyikkanás nélkül.

– Magáé a pálya, jegyző úr!

– A következőket írom: A vádlott, vallomásában Kebelfolyondár, Ecsama Misi, valamint Acéllövölde és társaik összeesküvését fedte fel a következőképpen…

– Mondja csak, jegyző úr! Csupa fül és fül vagyunk. Egyenesen fül-fül, dobott fül! Tudja, szeretek játszani a szavakkal és az emberekkel, míg felolvas, gyorsan megírom az ítéletet és annak indoklását. Összehívom a kegyelmi tanácsot, aztán jelzek az ítélet-végrehajtást illetően. Maga csak mondja tovább jó hangosan, én attól tudok dolgozni! Közben majd ki-kimegyek, lesz még ez-az, amit alá kell íratnom. Innen a tárgyalóteremből mindannyian dobjunk egy nagy puszit  az eset ügyvédjének, ügyészének, akik éppen most alkudoznak a kasszánál, és veszik fel a kirendelteknek járó összeget. Mondhatja tovább a nemhallóknak, nemlátóknak és beszélni is képteleneknek! 

– Az említettek összeesküvéséről a következőt vallotta. Munkahelyének türelmetlenségi bizottsága elé idézték. Ott hangos ordibálással szuszmogott, miközben az elnöklő lágy, szemeket és füleket kirepítő üvöltéssel cirógatta meg a még mindig lövöldétlen fejecskéjét, és természetesen közbeszólt, mert illetlenül és helytelenül használom korábban a lövölde szót. Nem is volt világos, mire célzott, az sem, hogy egyáltalán célzott-e valamire. A vádlott azt merészelte odaorcátlankodni, hogy semmire, s a torkaszakadtából őt bátorító elnöklő sokadik felhívására sem tudta tisztességes hangerővel elmondani ugyanezt még egyszer. Tehát erre a lövöldére sosem derült fény, csak a köztes összeesküvésekre, melyekből megtudhattuk, hogy azt nem lehet állítani, hogy ő egy naplopó volna, pedig felajánlották neki. Innentől önmagát idézte, úgy gondolta, hogy érdemleges, másokat is érdeklő a magánélete. Tisztában volt azzal, hogy a bizottság ráér vitatkozni, mégsem száll be ebbe, mert olyasmit közöltek vele, amit ő nem is követett el. Ecetera, ecetera…

– Jegyző úr, drága, kérdésem csupán az, hogy ezt az utolsó két szót írja le még legalább négyezerszer, vagy többször, mert egy tárgyalási jegyzőkönyv nem lehet ilyen rövid! Szúrja be a védő- és vádbeszédeket, aztán kihirdetem az ítéletet. Maga rögtön utána letelefonál Suhajda zászlósnak, és jelenti, hogy végre kell hajtani egy ítéletet. Sajnos a fennmaradó harminchét másodperc már nem elég ahhoz, hogy oktatóimhoz elrohanjak, mert én is a börtönőri szakmából szeretnék szakvizsgázni. Álljanak fel, őrmester, figyeljen! Vádlott, akar-e élni az utolsó szó jogával?

Az kitátotta a száját, majd eszébe jutott, hogy az ilyesmi automatikusan csőre töltést von maga után, tehát visszakozott. Szemét lesütve jelezte, hogy nem.

– Én, magam és személyem, tehát a teljes bíróság, a felolvasott és fel nem olvasott összes vádpontokban, ugyanakkor az egész büntetőtörvénykönyv minden paragrafusának lábbal tiprásában is bűnösnek találtuk. Nem láttunk felmentő körülményeket, ezért…

A bíróról levették a hangot, csak tátogott, közben a vádlott akaratlanul tótágast állt, és kimerevedett a kép. Nyöszörgött, szerette volna, ha valaki abbahagyná már a távirányítást. Ő nem egy mozifigura, valami legújabb márkájú számítógépes programon.

Hirtelen visszaadták a bíró hangját, vagy visszaadta önmagának, ezt soha nem tudjuk meg.

– Odanézzenek a terem tetejére, ott repül a kis poén! Őrmester, lelőheti!

Az őrmester lágyan elmosolyodott, szendén összecsikorogtatta fogait, melynek eredményeképpen az összes kiröpült, és fegyveréből színes szappanbuborékok szálltak föl. Egyesültek a kismadárral, mely azonnal lenyelte őket, majd, mint maga is digitális filmfigura, szétpukkadt.  

– Ez volt a poén, ugye, mindenki meg van elégedve? Vádlott, simítsa ki a szakálla közötti ráncokat, nyomja százhúsz alá a pulzusát, elkezdődik az ítélet végrehajtása. Na, milyen ember maga? Nem minden ítélet olyan, amire most gondol, csupán nyolcnapi futóhomok-utánzat utánzatának utánozására ítélem, aztán összeseprik és hazamehet. Meg van elégedve?

– Igen, te a vadbivaly…as kenyérnél is ízletesebb íny- és szemcsiklandó!

–  Köszi a bókot! A kegyelmi bizottság figyelembe vette ezen pozitív kijelentésedet, szabad vagy!