Mi az a keringőzés?

– Már megint hol jár a fejed, Dalmafi? Egyáltalán honnan kaptad ezt a fura nevet?

– Ó, Dalmalány, egy tőről fakadunk mi, és mégsem, mert valahányszor rád tekintek, elveszítem a fejem. Te neveztél el így…

– Igen, látom, itt állsz előttem válladon egy szál nyakkal, még azzal sem tisztelsz meg, hogy kugligolyó súlyú fejeddel legalább felfelé néznél.

– Szégyenkezem, Dalmalány, de nem olyan egyszerű egy ilyen lezuhant fej helyváltoztatása…

– Miért szégyenkezel, talán nem láttál még alulnézetet?

– De, Dalmalány! Bennem dal vagy ám!

– Ez a te bajod, kis hülye Dalmafi. Képtelen vagy kimondani azt az egyszerű mondatot, hogy, „na, kisanyám, hová megyünk, hozzám vagy hozzád?” Bár ilyen selyemnyafiknak talán még a „sehová” választ is ki tudnám adni…

– Dalmalány, a selyemségről nem szeretnék beszélni, de ilyen szövegeket sem mondanék, mert tisztellek. Ó, szépséges vágyódásom tárgya, mint látod, valahányszor megpillantalak, elveszítem a fejem, és alázuhan.

– Na, végre! Kezdesz közeledni a normális beszédhez, hiszen tisztességesen tárgynak neveztél. De miért nem tudsz ilyeneket mondani, vagy hogy is fejeztem ki magad?

– Mert olyan nagyon alpári, Dalmalány. Udvarolnék, szeretgetném a szívedet, átölelném teljes lánylétedet szét nem pattanó, buborékboldogságommal, és egyszer, talán, valamikor, hosszas ostromlás után… Ki sem merem mondani, olyan tisztelettelen… A selyemségről még annyit, hogy nem borotválom a hasamat, a mellkasomat, sőt a lábszáraimon is teljesen ép a szőrzet.

– Pfúj, Dalmafi, a menő srácokon nem lehet serte! Gyorsan pakold vissza a fejed a nyakad tetejére, és gondold át ezt az egészet!

Dalmafi, született Dezső, lehajolt. Dalmalány, született Etelka cipőjéről felemelte arccal fölfelé zuhant fejét, és visszahelyezte a nyakára.

– Te sertelen, íme, egy serkentő…

Dalmalány odatekert egy csípős pofont, az ismét Dezső ábrázatára.

– Jé, ennek nem esik le a feje!

– Visszanőtt, kislány, odaforrt örökre. Én ódivatú vagyok, a nagymamám mesélte, mennyire megdobogtatta a szívét, mikor nagypapa keringőzés közben a lábára lépett.

– Mi az a keringőzés?

– Olyan, mint a körhinta.

– Mondhatnál valami rendes szót is, ezeket nem értem…

– Mindegy. Tánc, talán így felfogható… Lám, nekem önkontroll hiányában, folytonos fejvesztéssel potyogott lábadra a fejem. Már csak múlt időben! Te nem értékelted, de találok helyetted olyat, akinek talán le sem kell fejelnem a cipőjét, mégis örvend majd széplelkű Dalmafiságomnak.

Dalmalány, néhány évtizede azon gondolkodik ott, vajon honnan szedte ennek az alaknak – aki közben nagyapa lett, mert megtalálta a neki szánt, hűséges párt – ezt az ostoba nevet, és miért? Miféle dolog valakit így nevezni? Ez nem egy normális becenév, még akkor sem, ha a fiú is majdnem ugyanúgy becézte vissza. Nevezhette volna Szendecunminak, vagy Lucemicilindának is, de miért éppen Dalmalánynak?

Az ötvenedik álldogálási évfordulón, megőszült, földig érő hajjal, már nem annyira fiatalon magasba szökkent.

– Jé, megfejtettem! Dalolnom kéne ma, de kinek?