Társasutazás

A hájas, takarmányrépa formájú hústorony lélekben megbetegedett. Tombolt benne a megkeseredett hatalomvesztés, még egy utolsó éjszakai „megnyúzomőket”-et rendezett, aztán majdnem elsírta magát, mikor kofferjeikkel, mind a hatan kimasíroztak fennhatósága alól. Ott maradt egyetlen emberrel. Mit kezd magában egy szál beosztottal? Este, mikor rájött, hogy bármilyen hangosan üvölt, az az egy, a programba szabott időnek a többszöröse alatt, ha meggebed, akkor sem nem képes feltakarítani a hálótermet, folyosót, lépcsőket, vizesblokkot, eligazító termet, külső körletet, le akarta vakarni a falat.

Ő, a „hatalmas”, vállán bádoglapokkal ékesített, kénytelen volt újonc korának keserves idejét felidézve, felmosórongyot ragadni. Az a közlegény attól a naptól kezdve nem nagyon aludt, mert ezt a szörnyű tiszteslefokozást valakin meg kellett torolni! Milyen tisztességtelen dolog úgy tisztesnek lenni, hogy nincs pattogtatni való…

Az említett hatok érzelmes búcsút vettek őrnagyuktól, ami visszafojtott örömmámort jelentett. A vonaton, a kiindulás pillanatában szélnek is eresztették. Szűk órányi zötyögés után, Szentannán – ennek semmi köze a tóhoz, Nagyvárad és Arad között helyezkedik el – a várakozási idő alatt beszerző utat rendeztek. Akinek telefonja is volt otthon, értesítette családját, hogy a délután négykor érkező vonatnál örömmel vennék, ha – az egyetlen nem váradi hozzátartozóit kivéve –, a családtagok állomáslátogatást hajtanának végre.

Az illető még összefüggően, és majdnem ilyen bonyolultan fogalmazott, ám Dorin megérkezett háromliternyi rummal. Enyhe túlzásnak tűnt, de annyi óra alatt, egy kis jó hazaival meg sem fog az kottyanni. Férfiak vagyunk, vagy mi a szösz, motyogta Gioca, a szerb gyerek.

Peti aznap ravasz absztinenciát hirdetett, ami részlegesen sikeredett is. Nem igazi, szomjoltó nagyokat kortyolt, csak módjával. Az előző napok megviselték, akárcsak társait, de neki több esze volt, és nem tetézte az ismeretlenbe menést még egy alkoholbeöntéssel is.

 Az a sárgarépa formájú nagydarab, akit kampósszögnek is nézhettek volna, amint biztossá vált hatalomvesztése felől, úgy döntött, hogy a hátralévő hónapok minden ugráltatását a megmaradt éjjel-nappali programon túliba sűríti. Akkor már nagyon szerették volna beverni egy duzzasztógát oszlopai közé, hogy legalább valami igazi hasznot is hajtson, mert a szadizmuson és motyogáson kívül semmihez sem értett.

A motyogást kizárólag a főnök előtt  tette, megszeppent kisiskolásként, mert talán kellemetlennek érezte, hogy egyetlen épkézláb mondatot sem képes összefűzni.

Ezekkel maguk mögött, palackokkal felszerelve szálltak fel, az immáron tényleg Várad felé gördülő szerelvényre. Kapatosan érkeztek. Meg kell hagyni, az egy szál telefonos valószínűleg minden kapcsolatot és lehetőséget mozgósított, mert nem hiányzott egyetlen családtag sem. Kofferjeik deszkázatán belül az összes üresen maradt helyet utánpótlás begyömöszölésével telítették, rendkívül gyorsan sült fasírozottak, rántott hús, sültek és sütemények formájában. Majd az így is szabálytalan vonatváltást nem lehetett tovább halogatni, hiszen eredeti vonatuk is éppen Somlyóra igyekezett, de még a szentannai állomásfőnöktől megtudták, hogy kétórányi különbséggel egy másik is arra megy.

Peti a folyosón könyökölve nézte az ismerős tájakat, időnként a vagon végében lehuppant a többiek közé. Különösen megbizsergette a Diószeg és Székelyhíd közötti látvány. Minden talpalatnyi területet ismert, egyszerre örült és szorult el a szíve, nagyon régen járt már arra. Székelyhidat elhagyva, kevésbé ismerős síneken gajdoltak tovább. Igen, kérem, akkorra már mindenki berúgott, kivételt képezett az, aki vásárolta, a valamiért aznap nem ivós hangulatban levő Dorin és Peti.

Kinevezett parancsnokuk, az érkezés előtt, az ablakon át, papírrepülőgépek formájában akarta szélnek ereszteni a napiparancsot, vagy ki tudja, miféle rábízott emberanyagot igazoló aktákat.

Radu és Gioca középpályások maradtak, Attila nem sokat beszélt, az utókornak nem sikerült kideríteni, hogy a rum jóságos felszívódása, vagy az akkorra időzült befordulás okán. A két középpályás lassan felzárkózott, ám Doru, a kinevezett parancsnok túllépett! Hogy min is? Mindenen!

Köpenyét kigombolta, derékszíját nyakába akasztotta, és hogy érdekesebb legyen, a zubbonyt is hasig megkényelmesítette. Úgy döntött, sapkáját kirepíti a földeken dolgozóknak ajándékul, mert a jóság nem ártalmas.

Rendes fiú volt – igazi nagy szív dobogott benne –, aki később, felbádogozott vállal sem keserített életeket. Ám ott, akkor, egy alkalommal, a minden részegséget meghaladók állapotát is túllépve, egyetlen értelmes szótagot sem volt képes kinyögni.

Már Peti sem emlékszik Szilágysomlyó állomásra, de hatalmas présgép lenyomatával szorult a, jaj, még a részegekre is. A két józan-közeli állapotban leledző felkészült minden rosszra. Nem tudták meggyőzni Dorut, hogy gombolkozzon be. Azt sem értette, mit mondanak neki, mert közben majdnem nélkül alva járt. Ha öltöztették, ruhatéphetnékje támadt. Nem is nagyon kínlódtak vele tovább, lesz-ami-lesz-alapon két oldalról megtámasztották, és húzták maguk után.

A papírosok értelmében ő volt a társaság feje. Mikor a végcélnál az állomástól a laktanyáig töfögő buszról leszálltak, és előkerült a szolgálatos tiszt, az ötök az azonnali kivégzést bizonyosra vették. Az ilyen megérkezések, egy adott bódulatfázison innen erőteljes józanító hatásúak.

Míg a későbbiekben az összes szolgálatos tiszt, vasárnapi kimenők után színjózanokat is fogdába rakatott, ha nem tudtak végigmenetelni egy odarajzolt vonalon, ez az ember lehetett a kivétel. Valahogy lejelentkeztek, ami a katonásat kicsit elkerülve, formájában valahogy így zajlott:

– Jó estét, öreg, megérkeztünk! Valami kiképző izére jöttünk, asszem, és tiszteseket akarnak belőlünk csinálni. A suba bundája se bánja! Ez itt a parancsnokunk, aki most éppen nem ér rá, hirtelenjében én helyettesítem.

Dorin és Peti is ivott persze, csak ők még a bódult józanság relatív közelségében voltak.

– Adj Isten, krapekok! Hol vannak azok az izék? Te, ott hátul, ne vakarászd a homlokodat, ma nem katonásdizunk!

– Őrnagy elvtárs…

– Alezredes vagyok, de hagyjuk ezeket a formaságokat!

– Krapeknak neveztél, maradjunk a társas krapekságban.

– Öregeim, látjátok azt a másik böhöm nagy épületet, az egy pavilon.

– Igen, ilyenek akadnak nálunk is.

– Ott hátul van még kettő. Talán az a másik, amelyikre mutatok, a legmegfelelőbb, mert ott birizgálódik az ütegetek, ahol majd ütögetnek benneteket. Felszólok a naposnak, hogy játsszon estést, vigyen fel titeket, és legyetek éjszakások. Megdumáltuk?

– Igen, papa. A papírok… Hé, Dorin!

– Ne fáradj annyira! Látom, a srác horkol. Egy pillanat alatt megmotozzuk. Ez itt kicsit meggyűrődött. Nélküle vissza kellene, küldjelek benneteket, mert a papírok között ez a főpapír. Nekik is van kinevezett parancsnokuk, látjátok?

– De jó, hogy megtaláltuk! Most képzeljétek, az a cölöpforma répaszeg tárt karokkal várna… Pfuj, micsoda gusztustalanság! A takarodó elmúlt, nem baj, ha lassan elkezdünk vetkőzni? A derékszíjakat, ugye levehetjük?

– Hogyne, fiúk!

Közben megérkezett a napos, aki az egészből nem értett semmit, bár a többiek sem sokat. Elég suttogva történt a beszélgetés, valószínűleg azt az infót kaphatta, hogy itt egy rakás tökrészeg, holnaptól megméretnek, de a ma estét elfelejtjük nekik.

Ám ekkor a napos napot ragyogtatott minden beszédértő fülébe:

– Alezredes elvtárs, jelentem, nem fog menni, mert reggel…

– Ja, az öreg katonák indulnak munkára. Különben neked vigyázz! Ezek a fiúk mázlisták…

Reggel fél nyolcig aludtak. Mindenki az emeletes ágyak között rohangált, Dorin hevesen érdeklődött, mi is történt az este. Megpróbáltak minél szabálytalanabbul nem állni be egyetlen felsorakoztatásba sem. Az öregek pattogtak, indult a különjáratuk, aminek végállomása távolabb esett a város határánál. Egyik-másikuk megjegyezte, de megnyúzná ezeket, felfényesítené az ágyak alatt is velük. Most kell elmenniük?

Lassan minden kitisztult. Érkeztek még innen-onnan újoncok, és az egy darab tizedes, ha nem is percek, de órák alatt rájött, hogy jobban teszi, ha elfelejti a rendfokozatát. Így adódott hatheti előszabadság, kerítéseken belül.

 Az a hat ember, harmincnégy éve olyan barátságba forrt, minek következtében egyikük, egy húsz perces újralátásért – nevezhetjük láthatásnak is –, hatszáz kilométert vezetett. Akkor gondolta át Peti, hogy sem az általános iskolában, sem a gimnáziumban, sem az egyetemen, vagy munkahelyen nem kötődnek ilyen szoros barátságok. A napi huszonnégy órás egymásra utaltság és összetartás lehet az oka…