– Repülünk, Gyuszik! Még sohasem voltam
ilyen magasan, amikor rengeteg idővel ezelőtt elindultunk a lejtőn lefelé – meg
sem próbálnám megbecsülni, hogy mikor –, azt hittem, sosem érjük el azt az
áhított mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Előbb lépésben, majd
sietve, aztán rohanva, végül szinte zuhanva ereszkedtünk! Emlékszem, a gyomrom
égnek állt hajszálaimban émelygett, aztán jött a hirtelen váltás. Gondoltátok,
hogy a mélypont-, holtpont-, nevezzük, ahogy akarjukból olyan sebes a felszínre
jutás? Akkor meg a talpamat vakarászta a gyomrom, jól is tette, mert nagyon
viszketett. Most itt repülünk, olyan magasságban, mint még soha. Valaki a béka
ülőgumójáról mesélt a múltkoriban, szerinte egyesek távcsővel nézik! Ha, ha és
megint ha, hiszen nem eszik olyan forrón a kását!
– Mondja, Zoli bátyám,
tulajdonképpen muszáj nekünk ilyen magasan röpködni? Egyáltalán szokványos
dolog az, ha egy csille majdnem a felhők hasát simogatja? Maga erőltetett bele
minket ebbe a zuhanórepülésbe, pedig külszíni fejtés vagyunk. Miért kellett ez
a hiperbolikus utazás?
– Te lecsapott fülű
Gyula, itt én vagyok a mérnök, azt sem tudhatod, mi az a hiperbola! Külszíni
fejtés ide, külszíni fejtés oda, bánya vagyunk, vagy nem!? A bányának pedig
vájatai vannak. Én nem engedek a negyvennyolcból – legalább annyi évet éljen
minden bányász –, de ez nem ide tartozik. Kérlek szépen, nekem A pontból B
pontba el kell juttatnom a csillét. Ráadásul motorizáció nélkül, mint ahogy
megparancsolták. Tudod!? Egyedüli megoldásnak ezt a módszert találtam.
Bezúdítjuk a föld alatti alagútba, ahol mikor már jó gyorsan robog a terhével,
hirtelen megfordítjuk az irányt, és felrepül, szinte bepottyan a célba.
– Zoli bátyám, egy pici
lejtővel is megoldhatott volna mindent…
– Sületlen Gyusz, én
bányamérnök vagyok! Nézz körül, itt, a sasok röpte fölött még úgysem jártál
soha, ezt a járatot kimondottan nektek szántam, egy ilyen nem menettérti
jeggyel. Gondolom, vissza bírtok cammogni?
– Zoli bátyám,
megváltozott a tendencia, bár még mindig minden békák ülőgumója felett vagyunk,
de ha föld alá nem is, be fogunk csapódni!
– Valaki átvert?
Kicsinálom! Sosem szerettem a kétkulacsos köpönyegforgatókat! Ki fog becsapni
kicsodát?
– Jé, mennyi
szétroncsolódott, hajlott és repedt tengely, törött kerék, horpadt csilletest,
és egyre nagyobbak!
– Zoli bátyám,
közeledünk a becsapódáshoz…
– Ne spionkodj! Mondd
már meg, ki az! Mondd máááááááá…
Nagy durranás volt, de
színvonaluk íve nem mélyült az induló ponthoz képest semmit. A csille is egyben
maradt, mert ilyen, másfajta rakománnyal még sosem landolt. Nem kell megijedni
a lejtőktől, hiszen a mélypont után jön az emelkedőőőőő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése