Repülünk, Gyuszik!

– Repülünk, Gyuszik! Még sohasem voltam ilyen magasan, amikor rengeteg idővel ezelőtt elindultunk a lejtőn lefelé – meg sem próbálnám megbecsülni, hogy mikor –, azt hittem, sosem érjük el azt az áhított mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Előbb lépésben, majd sietve, aztán rohanva, végül szinte zuhanva ereszkedtünk! Emlékszem, a gyomrom égnek állt hajszálaimban émelygett, aztán jött a hirtelen váltás. Gondoltátok, hogy a mélypont-, holtpont-, nevezzük, ahogy akarjukból olyan sebes a felszínre jutás? Akkor meg a talpamat vakarászta a gyomrom, jól is tette, mert nagyon viszketett. Most itt repülünk, olyan magasságban, mint még soha. Valaki a béka ülőgumójáról mesélt a múltkoriban, szerinte egyesek távcsővel nézik! Ha, ha és megint ha, hiszen nem eszik olyan forrón a kását!

– Mondja, Zoli bátyám, tulajdonképpen muszáj nekünk ilyen magasan röpködni? Egyáltalán szokványos dolog az, ha egy csille majdnem a felhők hasát simogatja? Maga erőltetett bele minket ebbe a zuhanórepülésbe, pedig külszíni fejtés vagyunk. Miért kellett ez a hiperbolikus utazás?

– Te lecsapott fülű Gyula, itt én vagyok a mérnök, azt sem tudhatod, mi az a hiperbola! Külszíni fejtés ide, külszíni fejtés oda, bánya vagyunk, vagy nem!? A bányának pedig vájatai vannak. Én nem engedek a negyvennyolcból – legalább annyi évet éljen minden bányász –, de ez nem ide tartozik. Kérlek szépen, nekem A pontból B pontba el kell juttatnom a csillét. Ráadásul motorizáció nélkül, mint ahogy megparancsolták. Tudod!? Egyedüli megoldásnak ezt a módszert találtam. Bezúdítjuk a föld alatti alagútba, ahol mikor már jó gyorsan robog a terhével, hirtelen megfordítjuk az irányt, és felrepül, szinte bepottyan a célba.

– Zoli bátyám, egy pici lejtővel is megoldhatott volna mindent…

– Sületlen Gyusz, én bányamérnök vagyok! Nézz körül, itt, a sasok röpte fölött még úgysem jártál soha, ezt a járatot kimondottan nektek szántam, egy ilyen nem menettérti jeggyel. Gondolom, vissza bírtok cammogni?

– Zoli bátyám, megváltozott a tendencia, bár még mindig minden békák ülőgumója felett vagyunk, de ha föld alá nem is, be fogunk csapódni!

– Valaki átvert? Kicsinálom! Sosem szerettem a kétkulacsos köpönyegforgatókat! Ki fog becsapni kicsodát?

– Jé, mennyi szétroncsolódott, hajlott és repedt tengely, törött kerék, horpadt csilletest, és egyre nagyobbak!

– Zoli bátyám, közeledünk a becsapódáshoz…

– Ne spionkodj! Mondd már meg, ki az! Mondd máááááááá…

Nagy durranás volt, de színvonaluk íve nem mélyült az induló ponthoz képest semmit. A csille is egyben maradt, mert ilyen, másfajta rakománnyal még sosem landolt. Nem kell megijedni a lejtőktől, hiszen a mélypont után jön az emelkedőőőőő…