Ponty úr

 (Kedves barátomnak, Misunak)

Egy hatalmas pontynak nem kell félnie, ezért általában nem a parti nádast részesítette előnyben. Mindenfelé eszegetett, viszont testtömege mozgásszegénységet és hosszú, minden napszakos alvásokat követelt. Öregedett, de legalábbis a középkor második felében járt. Már nem az ellentétes nem érdekelte, csak egy jó lakoma, legyen mindig degeszre tömve a hasa.

Éppen kedvenc ágyikóját igazgatta a homokban, ahol nagy örömére, hanyatt heveredve, hassal felfelé, kopoltyún át horkolászott. Az arra úszó gyűrűsökből még falt néhányat, de csak mert a szeme kívánta. Oldaluszonyaival, egészen furcsa testhelyzetben, mint mikor a kutya kergeti a farkát, megvakarta a hasát, farokuszonyával orron birizgálta magát. Igen komor haltekintete inkább a nyugodt, kiegyensúlyozottság irányába húzódott.

Már majdnem szundított, amikor fátyolos tekintettel, félálomban meglátta a mindig vágyott, gyönyörű kukacot. Képtelen volt ellenállni. Kidörzsölte szeméből az álmot, azzal a csacska gondolattal, hogy egy nagy falat után úgyis visszahemperedik, és hortyog, ameddig jónak látja. Abban a tóban nem laktak cápák, nála nagyobb és erősebb hal sem igen akadt, tehát nem kellett félnie.

A kukac tetszetős, zöld hínárköretet húzott maga után. Ráharapott, pörgött kettőt és nyelt. Bár az ízét is alig érezte, önmagában megjegyezte. „No, ezért érdemes volt, legalább kétpikkelynyit növekszik a derékbőségem. Valószínűleg mellényt kell cserélnem.” Visszahemperedett, izgett-mozgott, s végre tényleg elkezdett hortyogni.

 A mi horgászunk órák óta leste sás mellé bedobott csaliját, ami nem volt hajlandó megmozdulni. Ezért maga is elaludt a parton, és arra ébredt, amire a ponty. Valami rángatja a kezére erősített pecabotot. Ő, ott a parton, vízililiomos harkály-harcsabajszot álmodott elcsúszott szemüvege alá. Oldalra akart fordulni, majdnem eltörött cvikkerének a szára, mikor felfogta, kapás van.

Felült, aztán felpattant! Az úszó mozgolódott, sőt már nem is látszott. Tekert, csak tekert, egészen addig, míg a ponty fel nem ébredt.

– Azt a békakirályát, valami kagylóhéj gyomorkeserűt kéne innom! Ez az elven kukac romlott volt, vagy mi…

Aztán elhessegette gondolatait, mert az ő életét általában az ilyesmi nem szokta emésztési gondokkal nehezíteni. Egyszer csak felemelkedett a feje.

– No, ne már! Lebegek?

Vissza szeretett volna feküdni, de nem tudott. Már egészen nem ott volt, ahol szeretett volna lenni.

– Mi rángat?

Dühöngött, mert a reggel, délben, este és éjjeli szunyókálásait megzavarókat általában megette. Ezek általában nála kisebb és tapasztalatlanabb élőlények voltak, akik a mozdulatlan, hassal felfelé heveréstől azt gondolták, ehető. Tévedtek, ők voltak azok… A hortyogó kopoltyúmozgását sem érzékelték.

Addig húzta, amíg el nem szakad a zsineg. Ponty úr nagydarab, erős, lusta és rossz felfogású volt. Csak a kiemelőhálóban derengett fel neki, hogy valami szokatlan élet-, vagy nem annyira élethelyzetbe került, mindenesetre oda, ahol még nem volt. Gyötörte a légözön, és alig látott a képtelen közegben. Hiába fickándozott, Misu kiemelte.

A parton még vergődve hályogosodott, szemei oldalról érzékelték a vizet, mindenáron vissza akart úszni, de sehogy sem lehetett ebből a fullasztóan fuldoklásra gerjesztő, ritkás, nagyon elnehezedett, furcsa világból.

Misu a teljes elgyönyörödés határán túlra jutott. Kerek, enyhén pufók arcával úgy nézte, mint egy nagy kisfiú.

– Nagy, nagy, nagyon nagy a hal!

 Odébb egy horgász sorstárs szomorkodott, aki – míg Ponty úr fel nem tűnt a színen – azt gondolta, egy kenyeret lopnak a sors keserűbb feléből. De nem… Misura rávilágított a szerencse. A kolléga nézte, majdnem kipottyantak a könnyei, egészen addig, míg ez a boldogsággal telt pontyfogó oda nem hívta, hogy fényképezze le, örökítse meg ezt az életre szóló élményt, amiről talán még dédunokái is mesélnek majd.

 No, ekkor, a sorsában megkínzott halvágyónk is a boldogság mezejére lépett, mert ilyen nagy halat lefényképezni nem akármi. És gondoljanak bele, Ponty úr nagyra dülledt szemeivel, a sült hallá válása előtt, még gyenge agykapacitásával felfogta, hogy az a furcsa, gyomrát megmozgató kukac, ami ide kirepítette, sztárt csinált belőle.

Aznap, mint az összes többin, igen sok változás történt, Ponty úrból ízletes, paprikás sült-sztárhal lett, Misuból a legboldogabb halász, és a magát szerencsétlennek vélő pecatárs is megkapta a boldog halmegörökítő főfeladatot.

Majd Misu bemászott egyszemélyes sátorába, átszunyókálta a napot, és Ponty úr végre felébredt ott lent, a tómederbe süllyesztett ágyikójában.

Felsikított, majdnem a mentőket hívta magához. „Hogy tud valaki ilyen elképesztő szörnyűséget álmodni? Idegorvoshoz kellene mennie, vagy mi…” Körülnézett, megevett néhány gyűrűset, Misu pedig, harcsabajsza alatt – mert halásznak az jár – ugyanazzal a gyönyörűséges mosollyal tartotta tovább a pecabotot.

A hal már majdnem visszaaludt, amikor az a furcsa halszag csiklandozta meg az orrát. A bográcsban rotyogó Ponty úr, gőzének utolsó lobbanásával jelentette ki, hogy halvány gőze sincs, mi ez az egész. Aztán már többet tényleg nem gondolkodott, Misu pedig, pontyálom ide, pontyálom oda, nekilátott.