Semmi extra nem történt, csupán
Józsika ébredése után elkezdett emlékezni. Ez máskor is előfordult, de most
eszébe jutott, hogy drága édesanyja, Hamubansült Gyuláné, született Tenor Ila,
előző este elbúsult. Rátört egy hétköznapi anyukabánat, mert elfogyott a cukor.
– Édes, drága gyermekem,
Józsikám, nagyon boldog lennék, ha reggel lefutnál a boltba és vásárolnál egy
egész kilogramm cukrot. Mindkettőnk, sőt még édesapád életét is beragyogná a fény.
Józsika megilletődött – és mert
világ életében, abban, ami mögötte volt –, fényérzékenynek vélte magát, már nem
is örült annyira a megbízásnak.
Lefeküdtek, mert általában
esténként ez a szokás a családban, s mire ő megébredt a vakáció kellős közepén,
tizenegy óra, negyvenhárom perc, huszonhat másodperckor, a szülők már vonták az
igát.
Bár drága édesapja azt csinálta,
amit szeret, krumplit hámozott és tányérokat mosott el, ezért naponta
elismételte, hogy ő tulajdonképpen hobbiból jár be, és még fizetnek is érte, ám
édesanyja kevésbé neki tetsző munkát végzett. A lustaság elleni
kampányvállalkozásnál dolgozott szemléltető eszközként. Ő volt a semmittevő.
Ásítoznia, üldögélnie és heverésznie kellett egész nap, miközben a pápaszemes
tanoncok körbevizsgálták. Néha aludt egy-két órát, délutánra karikás szemekkel
érkezett haza.
Most már ismerjük a családot.
Józsika, ébredése után kiment az
udvarra, és épp azon morfondírozott, hogy terem-e rossz fa, és rakjon-e tüzet,
ám bevillant a tény, hogy elsétált anyukája gondosan otthagyott bankója
mellett. Azonnal hegyes furdalásokat érzett a teste minden tájékán, és olyan
lett, mint egy ementáli sajt.
Akarom mondani, olyan lett volna,
de tüstént visszavágtatott, felkapta a pénzt és lerohant. Bekopogott a nyitott
ajtón, odament, kezet csókolt a boltos néninek, aki ettől a nem várt szépségű
gesztustól elvisította magát. Hátralépett, meghajolt, és ahogyan anyuka tanította,
majdnem versbe szedve kérte a pontosan egy kilogrammnyi ételédesítőt. Boltos
néni meghökkent, már rég nem méricskélték a súlyt. Leemelt egy kilós cukrot, a
kezébe nyomta.
– Józsika, nem emlékszel, anyukád
nem kért valami különlegeset? Mondjuk glükózmentes cukrot, kristályban
dúsítottat? Elemi feltöretlent?
– Nem, boltos néni, kezeit
csókolom, mind a kettőt egyszerre, anyuka egyértelműen, a leghatározottabban a
teljesen mindegy cukrot rendelte.
– Baj van, gyermekem, olyanunk
nincs, de ne mondd meg neki! Jó?
– Igen, boltos néni, ha meg nem
bántom, most sarkamon fordulok és trappolok haza.
Józsika trappolása lassított
felvételben történt, de végül hazajutott a vásárolt cukorral. Letette az asztal
közepére, és már vágtatott is a bivalyos tóhoz. Majdnem sötét volt, mire
hazaért, anyukája remegő idegállapotban fogadta. Úgy döntött, bár ellenére való,
de felpofozza a gyereket.
Közös megegyezésben apuka és
anyuka fejenként néhány odasózásban egyeztek meg, ám a semmittevéshez nagyon
hozzászokott Hamubansültné szemébe ötlött az asztalra kirakott cukor. Ekkor
férje lecsapni szándékozó kezét elhárítva, előbb fültövön vakarta, majd
homlokon csókolta bivalytól maszatos gyermekét. Hiszen Józsika megvette a
cukrot! A férj is elalélt, mert a teát keserűen szerették, a kis kölyköt is úgy
szoktatták, de a reggeli kávéba mind a ketten négy-négy kanállal tettek.
Most három boldog ember ragyog,
és szegény Józsika felvilágosult, hogy a világosság nem bántja a szemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése