Ezt is megjegyzem

Meghökkentem. A neccharisnyát elsősorban nem sapkának ismertem meg. Aztán beugrott, hogy némely rablótámadások szakképzett kivitelezői alkalmazzák időről időre, ám azok egészen más formájúak, mint amit most pillantottam meg. Talán az ős, igaz, eredeti csábosnecc megjelenése ez. Tény, hogy olyan egybe tömör, dudorokkal dúsított, vaskos lábakat sem láttam azelőtt…

Mégiscsak elgondolkodtam, mi van akkor, ha egy nagy, nyak-fej egyenlőségnek örvendő kipakoló mestert látok épp? Ám mégsem! Ezek a lábak – több is volt belőlük – mozdulatlanságba merevedtek.

Csak néztem. Neccharisnyák lábakkal, testek és cipellők nélkül… Mindig nehéz volt a felfogóképességem, már óvodában is azt hittem, hogy első osztályos vagyok, de most tényleg összekeveredtek gondolataim. Tanácstalanul néztem az álldogáló és fekvő öles lábakat.
Előbb meg akartam érinteni, aztán meg is tettem. Szemérem elleni kihágásom mellett itt valami más baj is van, mert ez a nagy lábon élés kupac testmeleget sem éreztet. Jelen necc harisnyák, nem csak a fejektől-lábaktól, de a csábtól is elkülöníthetőek.

Ekkor lépett be a két sonkakarú szélesváll.

Józsikám kapta a krumplis zsákokat.

– Csak szaporán, szaporán! Más dolgunk is van, mint a hálózsákban szunnyadó burgonya rakodása! Hosszú még a nap, amíg elérek a hálószobám matracáig.

Ezt megjegyzem! Tehát vannak neccharisnyás szobák is…