Receficetalány

– Kapitány úr, potyautast találtam!

– Az meg hogy lehet, matróz? Erre a hajóra körbe kiírtuk, hogy a potyautas sorsa hosszan tartó tengeri fürdőzés, melyet merülés követ.

– Kapitány, talán egy kicsit túlcifráztuk a megfogalmazást, és azt hiszem, talán jobb lett volna latin betűkkel írni, bár meg kell adni, eddig nem voltak ilyen gondjaink. Igaz, ez a hajó akkora, tán észre sem vehettünk minden bepottyanó, esetleges ilyen jellegű utast, de felelősségem tudatában állítom, hogy teljesen valószínűtlen.

 – Mondja, kérem, hol találták a potyázót, ezek általában kötélgöngyölegekben rejtőzködnek, vagy az áru között, gyapotbálákban a fedélzeten. A mi hajónk egészen mást szállít, már nem is merem kimondani, hogy mit.

 – Kapitány úr, tudom, hogy nem tudja, ez nem olyan nagy szégyen. A potyautast egy, a hajó oldalán himbálózó mentőcsónakban találtuk. Rendkívül akkurátusan berendezkedett. Nem is hittem, hogy létezik ilyen előre megfontolt alak. Hogy is mondjam, egy nagy hálózsákba tekerőzött és onnan nem akaródzott neki kimászni. Mellette lefektetve, két hordó ivóvíznek álcázott bor és a fél legénység számára elegendő száraz élelem.

– Könnyen beszél matróz, rajtam kívül négyen vagyunk a hajón, az ilyen borzasztó nagyokra nem szükséges sok ember, megy az magától is, vagy sehogy.

– Ez most megy, kapitány úr.

– Idehozná a mélytengerit?

– Micsodát kérem?

– Azt a pacákot, aki szegényke búvárkodni fog itt, az óceán közepén. Ez kikötői parancs és minden egyéb, tehát áthághatatlan!

– Ha ilyen szigorúan vesszük a szabályokat, már hozom is.

Odavezette a mosolyba öltözött szabálysértőt. Igaz, rendes körülmények között egy szabálysértésért nem jár tengerbehajítás, de a hajókon más élet uralkodik.

– Neve?

– Potya U Tas.

– Tudom, hogy potyautas, de mi a neve?

– Potya U Tas, mint említettem volt.

– Te volnál az, vén csibész? Majd negyven éve láttalak. Évfolyamtársak voltunk, te a selyemhernyó-tenyésztő szakon, én tengerészetet tanultam, de mert a két ágazat tulajdonképpen azonos tantárgyanyagot feltételez, az évfolyamot nem választották szét. Mondd, muszáj engem ilyen kellemetlen helyzetbe hoznod?

– Pali, a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket!

– A szüleid meg is tették, amikor ilyen hátborzongató felelőtlenséggel, mosolyra tekerintő nevet adtak neked.

– Potya Tas volnék, de édesapám után, az Ubulból származó “U” előtaggal gazdagítottam a nevemet. Bár helyedben nem ócsárolnám drága szüleimet, téged is jól megáldottak.

– Miért, mi bajod a Felk Pállal?

– Édesapád után te is használod az “A” kezdőbetűt, így Felk A Pál lettél.

– Nem egészen értelek, mi köze ennek a potyautashoz?

– Semmi barátom. Kapáld fel a memóriádat!

– Nem vagyok én szántóföld. Matróz, öltözzenek át!

A matróz mozdulatlanságba és az elbizonytalanodás állapotába dermedt.

– Mozogjon, itt én vagyok a parancsnok!

Ruhát cseréltek.

– Nos, Tas, most már utas vagy, de mert a szabályzat, ahogyan a körbe rakott útjelzőkhöz hasonló táblákon olvashatod...

– Nem tudok ilyen betűket elolvasni.

– Az nem számít, én sem, de elmesélték, hogy mi van rajta. Ezen a hajón, ha potyautast találunk, a kapitánynak kötelessége a tenger részévé tenni.

– Tehát tengerész lesz belőle.

– Nem tengerész, tengerrész.

– Aha, be akarsz dobni!

– A potyautast dobjuk be most ő a dublőröd. Légy oly kedves, kötözd át, én idehívom a másik három lézengőt és bedobjuk.

 – Mindig emberségesebb élőlény voltál, muszáj kioltani bárki életét?

– Másét nem, csak a potyautasét!

– Na figyelj, a következőt ajánlom: legyen az “ember a vízben” változat!

– Nem értelek, Potya U Tas...

– Hogyhogy, Felk A Pál? Már mondtam, hogy kapáld fel agyad barázdáit és gondolkodj, de még mindig nem tetted.

– Utáltam a rébuszokat, mondd már, mire célzol?

– Arra, kérlek szépen, hogy amikor az első kikötő közvetlen közelébe érünk, ezt az embert, vagy bárkit bedobunk a tengerbe, aki majd torkaszakadtából ordítja, hogy “segítség, segítség”. Mi természetesen segítünk. Én ezzel a módszerrel, potyautazással körbehajóztam a világot, ugyan még soha nem kaptak el, mert mindig a kötélcsomók között keresgéltek, a mentőcsónakok átvizsgálása csak ilyen túlbuzgó csíkos ruhásnak juthat eszébe, mint ez a hirtelen civilbe öltöztetett.

– Nem rossz az ötlet, nem rossz! El kell gondolkodnom rajta... Na idefigyeljen, fiam – fordult a matróz felé –, tud maga titkot tartani?

A fickó remegett, mint a kocsonya, de azért kinyögte:

– Tudok, ha az életem múlik rajta...

– Ha most, holnap, jövőre vagy az élete utolsó pillanatában elmondja, mehet a víz alá!

– Nálam jobban senki nem tud titkot tartani! – mondta egészen határozottan meggyőző hangon.

– Akkor öltözzenek vissza!

– Kapáló, te senkiházi, be akarsz dobatni?

– U Tas utas – már nem annyira potya –, berendeztetek neked egy matracot a kapitányi fülkében, elsodródunk Cintányér szigetéig, ahol a révkalauzolás közben orrodat befogva betottyansz a tengerbe, mi majd jól kimentünk, és megúsztad.

– Mégis rendes ember vagy, látom az agyi barázdákat is felkapáltad, Kapál, akarom mondani Felk A Pál, kevésbé hivatalosan, Pali barátom. Milyen messze van ez a Cintányérsziget?

– Alig ezer tengeri mérföld.

– Kilométerben nem tudnád? Sosem volt erősségem az ilyen tengeri izé mértékegység.

– Ha jó szelünk van, bár nem vitorlással, hanem tankhajóval utazunk, holnap estére befutunk.

– Szóval ez egy futóverseny.

– Marha! Mars a kapitányi szobába! Megintmatróz, vigye oda olyan diszkréten, ahogy csak tudja! Te meg ki ne mozdulj!

Olyan diszkréten, ahogy csak tudtak, megérkeztek Cintányér kikötőjébe. Már vezette őket a kalauzoló kis hajócska, ami olyan pöttömöcskének tűnt a tohonya tanker mellett, mint egy papírfecni.

– Potya U!

A Tas beugrott a tengerbe, és természethűen ordította a “segítség, segítség, segítség” ráosztott szöveget. Gikszer történt. Egy mellette elsuhanó hajóról felkapták. A kapitány még annyit látott, hogy a hátához feszítenek valamit, és az orra alá dugnak egy papírt, amit fanyalogva ugyan, de egy erősebb hátba bökés után boldog mosollyal ír alá.

Rákérdezett a felvezető hajó parancsnokára: 

– Mondja, a Recefice hová tart?

– Olajfúró hajó, kérem, valami külön engedéllyel űzik ezt a mocskos disznóságot. Úgy látom, éppen találtak egy új matrózt. Tizenhét évig tart a szolgálat az Antarktiszon, általában negyvennyolc-tizenkét órás váltásokban. Akkora fizetést ígérnek, hogy – meglehetős túlzással persze – a fél világot megvehetnék belőle, de ezek a tizenhét évek mindig úgy járnak le, hogy a delikvensek örülnek, hogy eljöhetnek. Az utolsó három napban mindig kitalálnak valami eget verő összeesküvést, szabálysértést, bűncselekményt, vagy bármit, amiben vétkes a felszabadított, és külön alkuval engedik el, melynek értelmében nem adják törvényre, ha lemond a járandóságáról. Kap egy motorcsónakot, két hordó vizet és nyolcvan füstölt halat. Ha hiszi, ha nem, eddig mind hazaérkezett!

Felk A Pál kényelmetlenül nyelt egyet, de annak tudatában, hogy egykori cimboráját végül is nem dobta valahol vízbe, mondjuk egy napi úszásra az első szárazföldtől, már ismét kiegyensúlyozott, nagyhajó-kapitányi nagy hanggal főparancsikált. Egy pillanatra még megfordult, és fülig mosollyal integetett barátja után.