Egészen zavart tekintettel nézte
a gomolygó füstöt, önmagán még nem érezte az odafagyott ruha csábos nyomatát.
Olyan hirtelen történt, mondhatná, de nem. Volt előzmény bőven, csak nem így
tanították az okosok. Most is felszabadítani ment, mint egy nagy lendkerék
hajtotta furcsa fogaskerék. Fogazott és mégis fogatlan…
Köhögött, seperte magáról a
lilás, rózsaszín jeget és vállán ütögette a fadorongot. Azon szerencsések közé
tartozott, akiktől nem vették el, sőt nem is kapott külön meghívót egy másféle,
lejjebb minősített tartóztatásért, a feltartóztatható fecskendősöktől.
Megszokta a hideget, ennek
ellenére egy adott pillanatban úgy gondolta, nem lenne rossz ötlet a dorongját
és még néhány hasonlót összeszedni egy kisebb tűz rakásához, de holtfáradt
volt. Az elmúlt időszakban egyebet sem csinált, csak menetelt, vagy különféle
speciális vonatokon ingázott, amelyeken rosszabbak voltak a munkahelyi le-fel vivőknél
is.
Most nem értette, hogy a
szorosban miért kellett a pajzsokat dübörgetni. Vele szemben olyan sötét volt,
hogy egy szakaszon, ahol semmiféle szalagkorlát nem védett, majdnem
belepottyant a folyóba, de megúszta. Az egyik barátja, bajtársa, lehet így is
mondani, rántott egyet rajta, mert megszédült a sok ide-oda mászkálástól.
Rosszabb ez kérem, mint a csákányozás!
Vajon, hogy hívják ezt a fiút,
aki teljes értékrenddel és értékelő renddel megzavartan kapirgál a fején. Ugyanúgy
lobogtatta a zászlót és menetelt, mint korábban. A kirakatablakokból sem tört
be eggyel sem többet, mint az előirányzott és elvárt. Néhány kocsi tetején
kénytelen volt táncolni, ez azért van, mert túl sokan voltak, és az utcán
egyszerűen nem volt hely. Azt meg hogy képzelik ezek a feltartóztatók, hogy a
rendvédőket nem védik, hanem magukat tekintik – ha jól értette –, rendvédelmi
szervezetnek? Tiszta lila pöttyös gondolkodásmód!
Milyen büszke volt fejfedőjére,
és most kénytelen egy darab kővel ütögetni saját fejét, mintha nem lenne
teljesen magánál, pedig nem ivott. Legalább tesztelte, tényleg véd-e az a
homályos anyagból készült kék sipka.
A lábait már alig érezte, csak
bandukolt a nagy csata után. Olyan legyőzöttnek, meggyőzhetetlenül
megalázottnak érezte magát, mint a sakktáblán a legelső gyalog, amit
feláldoznak, pedig ő ment. Hiszen, ha valahol valamit rosszul csinálnak a
fejesek, botos-dorongos barátaival kötelesek, persze saját belátásuk szerint,
gatyába rázni őket. Igaz, sosem értette pontosan, mit is kell csinálni, de
ment. Elkezdett vacogni, és az egyik fordulónál, már egészen fényes nappal, egy
riporter orra alá dugott valami hangfelvevő mikrofont. A kérdéseket nem is
értette… Akkora lárma volt abban a szűk szorosban, hogy mindent úgy összekevert
benne, ahogy ő szokta lapáttal a szenet. Csak mondta, mondta a magáét a
garázdaságról, a mocsokról, a szennyről.
„Ezek az egyenruhás emberek
kétszer is nekünk estek, bár először könnyűszerrel toltuk őket félre, de
másodjára még a pajzsokat sem püfölték, mint azt már megszoktuk. Igaz, nagyon
nehéz beletörődni, az ember idegein rosszabbul nem lehet dobolni, de aki
megszokta, hogy mindennap a szó legszorosabb értelmében a fejére zuhanhat a
plafon, nem annyira ijedős. Viszont, míg azoknak valamilyen speciális
látóeszközeik voltak, mi vaksötétben tapogatózva sem jutottunk semmire, hiszen
egyik oldalról jéghideg víz, másik felől mindenféle mocskos, büdös
belélegezhetetlen csípősség áradt ránk.
Jó néhányan belezuhantak a
folyóba, talán még jobban is jártak, mert úgy is elnyirkosodtak volna, de a
gumibotokat megúszták, és a teljesen érthetetlen, összevissza tartóztatásokat
is. Képzelje, ezek azt gondolják, hogy ők rendfenntartók, rendvédők vagy… Na ne
játsszanak már! Hányszor, de hányszor mentettük meg már a népet? Amúgy meg ne
siránkozzanak annyit, mi is takarítunk munka után! Azt a kevéske üvegszilánkot,
néhány felborított autót, szétdobált ezt-azt nyugodtan összeszedheti az, akit
meg kell regulázni, vagy, mert van jobb eset is, leváltani, felváltani, esetleg
kényszeríteni, hogy úgy tegyen, ahogy nekünk tetszik. Meg aztán vacakoljanak,
mert mi készek lettünk volna visszamenni markolókkal összeszedni mindent. Hej,
de szoros ez a völgy! Megfojt, kérem szépen, megfojt. Eddig mindig olyan
felemelő érzés volt, a lányok ott vártak a város bejáratánál, sőt még az
ülésterembe is beslisszolt velünk némelyikük. Miért kellett így elbánni egy jó
szándékú, lebecsült csoporttal, ahelyett, hogy bizalmat adnának nekünk, mert
abban a pillanatban, ha olyan döntést hoznak, ami nekünk kedvezőtlen, azonnal
lépnének. Mit lépnénének? Ugranának, sőt járművek nélkül futólépésben mennénk
fel a rendrakásra, és egy pillanat alatt nagy rakás rendet csinálnánk! Látják?
Még a folyó kacskaringója sem számít, hadd kanyargózzon. Most a magunk mögött
hagyott, talán negyven-ötven kilométer nem olyan kevés, így páncélingben,
majdnem belefagyva lődöröghetek hazáig, már futni sem bírok! Legalább ne
havazna… Úgy nézek ki, mint egy hóember. Tapadok, nem merem a ruhámat megérinteni.
Ráz a hideg, sőt rángat.”
Most olyan szívesen befeküdne egy
nagy fejtőgép elé, hogy biztosan átmelegedjen. A győzelem „V” betűjét mutatta,
talán odafagyott a kezére. Már nem merte azt mondani, hogy legközelebb is
számíthatnak rájuk, hiszen addig zsömlék voltak, most kiharapták belőlük a
nagyobbik felet. Ha Hold, akkor igencsak a legfogyóbb negyedben vannak. Úgy
tűnik, a Hold-hasonlat a legjobb, mert csak fogy, fogy, fogy az önbizalom, a
helyzetátlátás már egy vékony ceruzával írt „C” betű csupán. Maga egészen úgy
érezte, hogy nagy semmi lett belőle.
Vajon hány nap múlva kell munkába
állnia? Megkapja-e a szokásos rendfenntartás utáni külön prémiumot? Az
eltájolódás után ezek is elkezdték igencsak aggasztani.
Fehér volt a két oldal, csupa hó,
tán még a fenyőfák is elhullatták lombjukat. Egészen furcsa, ebben a vacogásban
szomjas lett… Aztán rájött, hogy az éhségtől. De szívesen nyalna egy jó darab
sót!
Még a győzelmi mámorok névtelen
bezsebelőinek emléke is felpuffadt léggömbként durranhatott volna szét.
Kevés náluk névtelenebb volt, ők
ugyanis csettintésre – hogy pontosan miért, maguk sem tudták – követték a
nagyon nagy okos utasításait. Mint egy paradicsompasszírozó, a fejes volt a
passzírozó, ők pedig a paradicsom. Lecsorogtak, egyre elhasználtabbnak érezték
magukat, aztán a szilárd maradványokat eldobva, jóízűen lenyeldeste őket. Tehát
maradtak salak vagy cefre, s mégis olyan nehéz tudomásul venni, hogy már nem
lehetnek többé sem salak, sem cefre. Ezek után, már csak darált paszírmány
maradt belőlük.
A sosem számolt települések után
meglátta végre az otthon első házait. Hazaért, lerogyott, az asszony
átöltöztette. Akkorra a kocsonya amatőr mozgású volt vacogásához képest és még
mint életében soha, tizenhat órát aludt. Ébredése után napokig félt, hogy újra
csatariadót fújnak, de nem.
Kifacsart rongyként, lassan
egyenként lődörögtek haza a jobb ellátáshoz szokott harcostársak és hetekig
rettegtek. Akkor, ott, végérvényesen felfogták, nincs jó ló, de a rosszak közül
a legkevésbé jóra tettek. Legalább ne lett volna helyi kiskirály, különben
könnyebb ellentmondani.
Mára már homok sem maradt abból,
ami sziklának érezte magát. Végül kőliszt, amiből kőkenyeret lehetett volna
sütni. Olyat, mint a nagy, felszakított, darabolt, vágott és vájt megmaradt
bányanyomok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése