A cipőim!

– Micsoda szép a tenger és milyen tiszta. Meg sem mozdul víz, olyan mint 1912-ben. A hold megkékít alattunk mindent.

– Tempózz, Maris, át kell úsznunk Amerikába.

– Ó, Baltazár, csak te lehetsz ilyen tulokeszű, hogy abból a nyavalyás mentőcsónakból jachtot bütykölj! Nem mondom, szép nagy volt, de a bütykölés kora a múlté, ma mindent szakemberek csinálnak, drága pénzen, de nagyon jól.

– Marisom, ha azok a szakemberek szurkolták volna össze a Titanicot, már száz méterre a parttól benyelte volna a tenger.

– Csak te lehetsz ilyen marha, hogy egy tragacsot Titanicnak nevezz, és ugyanazon az útvonalon indulj el. Rettenetesen hideg ez a víz, mint 104 éve!

– Legalább valami tisztességes mentőruhát bérelhettél volna, ha már mentőcsónakot nem.

– Angyalom, ha nem lenne rajtad az az igazi gumi, tudod, a kaucsukfa termése, akkor már rég behörpintett volna a tenger.

– Le kell állnom a talapzatra egy picit, nem bírok tovább úszni!

– Az lehetetlen, kincsem, egy kilométernél is több van alattad.

– Jaj, jaj, nem! Baltazárom, ha ezt most nem mondtad volna, sokkal önfeledtebben tudnék gyönyörködni a hold világította kristálytiszta vízen.

– Azt hittem, észrevetted, hogy süllyedéskor fölöltözködtünk, mert előtte is számítottam én azért ilyesmire. A helyzet az, hogy egyébként három perc után kampec. Így, miután ez a valódiság olyan igazi nagy nesze semmi, helyesbítek, valami, húzd magadra jól. Még órákig úszhatunk. Ússz, ússz, ki tudja meddig úszhatod, mikor lesz a...

– Na jó, most a verselést abba kéne hagyni.

– Figyelj ide, drágaságom! Evickélj minél hevesebben, úgy fűtöd magad. Látod, a tenger milyen jó. Már hasogat a horgasinam, sőt a lábfejem éle, meg a bokám is a hidegtől, de megtiszteltetésnek tekintem, hogy ilyen nagy vadvízi túrán vehetek részt, gyakorlatilag ingyen.

– Baltazár, ha innen kijutunk, egy baltával váglak le. Ugye, megjegyezted?

– Mindig ilyen kicsinyes voltál, reteszeztél. Nem látod ezeket a fény-árnyék-játékokat, amelyek a víz tükrén táncolnak? Nézz csak fel!

– Nem bírok, a szemem tele van mocskos, sós vízzel!

– Próbáld meg! Ott, balra valami világosodik, és egy szépséges szép felhő körvonalai rajzolódnak ki. Hoppá, visszatükröződés, csak tudnám, miről. Föld!!! Az lehetetlen, az itt nincs... Ússz, Maris, ússz utánam, ahogy csak bírsz, és kalimpálj, evickélj. Apropó, nem szólhatsz egy szót sem, mentőmellényed is van.

– Igen, parafa. Told már végre félre azt az előtted imbolygó másik mentőmellényest!

– Jé, egy hajdani Titanic-utas... Most egy egész perc néma csendet kérek!

A csend megtörtént, és elkezdtek közeledni ahhoz, amire nem számítottak, a jéghegyhez.

– Még egy kicsi, és elérjük.

Tempóztak, csapkodtak, és valóban, egy idő után, a csodálatos észak-koreai dinasztia kucsmás, kövér fejű uralkodójához hasonló alakzat jelent meg előttük, csak fehérben. Elméletileg kötél kellene, hogy feljussanak a falon, de a boldogság úgy elöntötte őket, hogy a csúszósnak tűnő oldalt jó helyen rohamozták meg. Kapaszkodókkal teli létra segítette feljebbjutásukat. Fokról fokra érezték, hogy a jég nem hideg, ezért azon gondolkodtak, hogy vajon ők fagytak meg, vagy ez így természetes.

– Még egy keveset mássz, és fent vagyunk a tetőn. Én ott hanyatt vágom magam, és hacsak nem jegesmedvék tanyája, akkor alszunk egy nagyot. Ha véletlenül az volna, akkor leterítjük őket, és jóllakunk. Van nálam zsilettpenge, tökéletes fegyver!

Maris nem szólt, most az egyszer békén hagyta örökké zöldségeket beszélő párját, de amikor meglátta, hogy eltűnt, megijedt. Ám még egy húzódzkodás után neki is felderült a csodálatos csúcs, Grönland zöld korában petyhüdt szürkeség lehetett ahhoz a csodálatosan vituló tetőhöz képest. Nem látszottak a szélek, és tűzött a nap, mondhatni trópusi meleg volt.

Baltazár beváltotta ígéretét, a felesége ugyan nem fogadkozott, de a kimerítő, többórás úszás után ő is rázuhant, majd legurult róla, és elkezdtek két szólamban horkolni. Ez tarthatott talán három percet is, mikor egy barátságosan gerezdes férfihang közvetlen közelről belekiabált a fülükbe. A reagálás elmaradása után, fejeik mozgatásával fizikailag serkentette őket ébredésre.

– Belapult labda akarok lenni!

– Én meg méhecske!

– Az neked való, Maris, él úgy két hetet.

– Jaj, ne ijesztgess, aludjunk tovább!

– Itt valaki hörgött az előbb...

Az illető még egyszer megrángatta a fejüket, és határozottabban adta tudtukra jelenlétét.

– Ripacsos szép napot, menendők! Honnan jöttek, honnan kerültek köztársaságunk lezárt területére?

– Mi csak úsztunk. úsztunk, aztán most itt vagyunk, egy jéghegy forró tetején.

– Elég érdekes, mert Greg úgy állította be az elhárító rendszert, hogy két mérföldre tőlünk minden hajó virtuális jéghegynek fusson, ami természetesen mi vagyunk, de egyben mégsem. Védjük magunkat, már az is meglep, hogy rátaláltak a hágcsóra, amit szintén ez a mihaszna vakmerő használ, különben az egész dolgát megtehetné belülről is, a jéghegy, helyesebben a haza gyomrából.

– Hú, de nyikorog, uram, az egészből alig értek valamit.

– Marisom, most egy húron pendülünk, úgy látszik, az összes többi leszakadt a gitárról. Mit is akar tulajdonképpen mondani?

– Semmit, menendő. Megtenné, hogy odaáll?

– Nem bírok én a lábamra kelni, uram.

– Várjon, majd segítünk. Maga szerint ez mi?

– Valamilyen gabonamag.

– Helyes, dobjuk le ide, maguk mögé a talajra. És mi lesz belőle? Jegenye! Már nő is.

A jegenyefáról egy-egy kampó akaszkodott beléjük, és talpra állította őket, majd a fa nőttön nőtt tovább, már a levegőben lógtak.

– Hé! Eresszen le, könyörgöm, mindig utáltam a magasságot!

– Rendben, de akkor álljanak oda, ahová mondtam!

A két értetlenkedő oda is állt, de futotta még egy kérdésre.

– Uram, itt miért nincs horizont? Hegyek, völgyek látszanak a távolban, de a tengert sehol sem látom, pedig pöttömke jéghegynek tűnt ez onnan lentről.

– Ez az én agykapacitásomon túlmegy, miután visszatoloncoltam önöket a tenger ölelő karjaiba, majd megkérdezem Greget.

– Mi van?

Az illető csettintett egyet, hirtelen szakadék jelent meg előttük, s lent, ha nagyon csendesen is, de morajlott az a nyavalyás tenger.

– Mit mondott, ez itt egy köztársaság?

– Igen, és csak kizárólag állampolgáraink lakhatják.

– Értem, akkor gyorsított eljárásban szeretném kérni a letelepedési, illetve állampolgársági engedélyt.

– Maga lépjen egyet hátra!

– Marisom, te is kérhetnéd, ha gondolod.

– Uram, én elválaszthatatlan vagyok ettől a Fejszeretesztől...

– Kicsodától?

– Baltazártól, így nevezem az uramat. Maga szerint nem lüke név?

– Eléggé az, nem is tudom értelmezni. Nos, akkor tisztázzuk! Nálunk van egy elnök, egy parlamentelnök, miniszterelnök, illetve a legfelső ügyész.

– Csodálatos, minden tisztességes demokrácia így működik. Szabad érdeklődnöm, önöknél hány személyes a parlament?

– Természetesen egy, mert én vagyok az elnök és az összes többi.

– Ja, értem...

Egy rénszarvas állt meg közvetlen közelükben. Odébb homoksivatag látszott, kis kék vizű oázissal. Távolabb mező, és majdnem egyenletesre csiszolt, egymásnak döntött sziklakockákból hegy emelkedett. A két, már nem menendőnek, hanem maradandónak, nem kellett sokat magyarázni. Főleg Baltazár remegett horgasinában, ő amúgy sem bírta a magasságot, így hasra vágódtak excellenciájuk előtt.

– Látom, felvették a helyes testtartást. Kérem, esküdjenek! Asszonyom, magáé a bal cipőm, uram magáé a jobb. Végezzenek rövid önvizsgálatot! Megtörtént?

– Igen – válaszoltak.

– Kezdhetjük. Mondom, kezdhetjük! A cipőim!

Megértették, mi e teendő, mind a két cipő kapott egy-egy óriási, gusztustalan csókot.