A kenyér

A jegyes pedagógusokat házibarátjuk hívta meg egy fejedelmi vacsorára. Nem, nem tévedés a házibarát szó, hiszen mindkettőjük barátja volt, de nem egy lakásban laktak, csak egy házban. A társbérlet még negyven évvel ezelőtt is létezett, az ötvenes években pedig kis túlzással csak így laktak az emberek.

Elérkezett az a bomlasztó szombati nap is. Sült a kenyér, csak úgy csiklandozta az orrot, miközben a két „elsőre kihirdetett jegyes” éppen valami nagyon fontos dologgal – az ismerkedésen túl egymás személyének világot megtöltő kisugárzásával – foglalatoskodott. Még a messze hullámzó illatözön is hidegen hagyta őket. Mígnem Náci, a kétes nevű Ignác, elkomorodott fapofával meg nem jelent. Leesett az álluk, ugyanis a kultúrotthon gyér jelmezkészletéből kiguberált egy lakáj felöltőt. Dermedt higgadtsággal, érzelmetlen ábrázattal jelentette be.

– Hölgyem, uram! A nagyra nőtt bukta készen áll, méltóztassanak a szalonba fáradni!

Könyökből előrehajlított bal kezén még egy fehér szalvétaszerűséget is magára aggatott. A meghökkenést rázkódó hahota váltotta fel, amibe az önuralom szobrának mintázója, Náci is pillanatok alatt belépett. Folyt a nevetés, barátja szobáján átballagva még megpróbált inashoz méltó ajtónállást összehozni, ám miután ez nem sikerült, szinte letépte magáról a jelmezt.

– Ím, itt a kenyér!

– Gyönyörű, édesanyám is megirigyelné – ujjongott Verácska.

– Anyukám is sütött korábban, nem laktunk mindig Váradon – próbálkozott Balázs.

– Hadd lássam közelebbről! Fenséges!

Veronika körbejárta, nézegette, gyönyörködött benne, majd elsütötte a mindkettőjük számára végzetes kérdést.

– Mondd, Náci, ha nincs kemencéd, még egy sütőd sem, hol készítetted ezt a gyönyörűséget?

– Kérlek szépen, kedves komámasszony – nálunk a násznagyot élete végéig komának nevezik az emberek, és akinek násznagya az is koma, illetve komámasszony…

– Jól előre futottál az időben, de elfogadom.

– Tehát, van ugye a dobkályhám a sarokban, ott az én kemencém. Már visszapakoltam, mint látod.

– Elnézést, barátom – törte meg saját csendjét Balázs, mint diótörő a diót –, ott két fémlemezt és az egykoron széknek használt téglaözönt látom. Már rég kirakhattad volna őket, Rózsika és Mihály úgy kistafíroztak székekkel, asztalokkal, sublóttal, komóddal – azt sem tudom, mit hogy nevezzek –, mindenünk van. Régiek, padlásról, fészerből valók, de bútordarabok!

– Jól mondod, de még mindig ezzel az ütőshangszernevű hevítővel vacakolunk télen, a dobkályhával. A kedves illetékesek beígértek egy-egy vaskályhát, amelyek valamivel több hőt tárolnak, de az én drága édesanyám cserépkályhájához képest annyit érnek – egy kicsit túlzok –, mint annak idején a tenyeremet sütögető gyertyáim a dobkályhához képest. Megengeded tehát, hogy folytassam?

– Már nagyon szeretném tudni a titkot, még sosem láttalak kenyeret sütni, pedig néha szoktál.

– Szoktam, meg is kínálok minden kollégát, és húzzák az orrukat, inkább eszik a jegyre kapott szappanformájút és állagút, mint ezt a szépséget. Nézd, olyan, mint egy nagy harapásra váró sütemény. Tehát, a kályha tetejére rakom ezt a fémlapot. Guberáltam! Ne nézz olyan vádlón kétkedő szemekkel! Egy helyen találtam kidobva ezeket, de a biztonság kedvéért két úttal hoztam fel őket. Ráteszem hát a kályha tetejére, befedem egy sor téglával, majd körbe még két sort rakok. Ezután ráteszem a másik acéllapot, mint a fazekat a fedővel, arra is rakok egy réteg téglát. A hely éppen elegendő ahhoz, hogy a bedagasztott, megkelesztett sütnivalót becsúsztassam a felizzított kemencémbe. Itt jön a dobkályha szerepe, addig, amíg ez a kis kemence nincs jól átfűlve alulról, és nem veszi át az összes tégla a meleget, szóba sem jöhet semmilyen kenyérsütés utánzat. Abból nem sülne ki semmi jó, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Tehát becsúsztatom a kelesztett kenyeret…

– Igen furcsa formája van a kenyerednek, barátom…

– Persze, annak idején teknőben dagasztottak, sőt mostanság is. Az előkészített anyagot bevető kanállal dobják a felfűtött kemencékbe, de egy ilyen szerény építésű, szétszedhetőbe, amit ha nem árulok el nektek, sosem jöttök rá, hogy létezik, más megoldás kell. Megkérnélek benneteket, senkinek ne meséljétek el, ez az én egyik titkom.

Balázsnak már nem voltak kételyei.

     – A másik a lavór, ugye? – mordult Balázs.

– Igen. Jól kisúrolom, mert ez egy többfunkciós, sok mindenre alkalmas, igen kedves jószág, benne dagasztok.

– Lavórral együtt teszed be?

– Igen.

– Azért ilyen repedezett.

A két szerelmes egymásra nézett, és ezt a nézést nem lehetett nem észrevenni. Náci érzékelte, hogy baj van.

– De gyerekek, hát nem szépséges ez a mai napi? Mert bár a mindennapink megvan, de ilyet ritkán ehettek.

– Szemet gyönyörködtető! – mondta Veronika, és megpróbálták nézegetni a kenyeret. Egy rövid ideig sikerült rávenni Nácit, hogy elhiggye, ezt az alkotást nem szabad csak úgy szétvagdosni, összeharapdálni, megenni, hiszen művészien ropogós héjú, és a színe is olyan, mintha szándékosan keverte volna ki festőecsettel.

– Ne bolondozzatok, ez egy kenyér! Szép, vagy csúnya, nem mindegy? De hogy finom, az biztos! Verácska, neked van a legnagyobb stafírungod, engem kenyérvágó késsel elfelejtett felruházni Rózsika patrónusunk, a takarítónőnk. Kés, villa, kanál van, olló is, pedig az nem gyermek kezébe való... Kinőttem én már kétszer is a gyermekkorból, de ilyen speciális feladatok betöltésére való, jókora késem nincs.

– Náci, én nem vágom szét, inkább nézzük és szagoljuk!

– Már megint vicceltek? Mindjárt kihűl, aztán ha bámuljuk még úgy fél napig, elkezd száradni. Holnaputánra csak kicsivel lesz jobb, mint a bolti.

Vera felkelt, kiment és töprengett, mit tegyen egy ilyen sok mindenre használt fémedényben kelesztett kenyér ellenszenvének elűzésére. Azon gondolkodott, hogy a dagasztóteknőkben mindig kenyértésztát gyúrnak, lisztezik, de látta ő már olyan porosan a szomszéd Kalmárisék teknőjét, hogy ahhoz képest minden bizonnyal patyolattiszta lehetett a kissé bogaras Náci lavórja. Nehezen tudta magát meggyőzni, de eldöntötte, egy barátot nem sért meg, különben is a kenyér megsült, azaz fertőtlenítődött még a lavór is. Micsoda lavór! Ennyi sütés után százszor szét kellett volna esnie, de ez nem zománcozott volt, hanem – valószínűleg valamivel ötvözött – alumíniumlemezből sajtolt. Jól bírta a meleget.

Visszasietett. Elszánt arccal tolta félre a férfiakat, és diadalmasan jelentette ki, hogy ezt a kenyeret neki kell megszegnie. Felemelte a kést, keresztet rajzolt rá, majd a durcát levágta.

– Ki szereti a durcát? Annak adom.

– Pillanat, Verácska, libazsír nélkül mit sem ér a kenyér! Nem akarod talán csak úgy üresen falatozni?

Amint Náci megfordult, Balázs tanító úr néhány szemváltással metakommunikált tanítónő jegyesével, aki választási jogát átmenetileg felfüggesztette, bólintott egy nagyon határozottat, és a szemével is igent jelzett. Balázs megcsóválta a fejét és a lábaira mutatott. Vera a szája elé emelte ujját, hangtalan „pszt”-t mondott, és mosolyával úgy meggyőzte jövendőbelijét, hogy az talán a legelső fa kérgét is megette volna a kedvéért.

Náci még mindig aggodalmas arccal érkezett vissza.

– Ti nem tudjátok, miért utasítja el mindenki?

– Sejtem, barátom. Mert nem gondolják végig az akkurátus súrolás nálad mindent felülmúló tökélyét. Azt sem, hogy a megsült kenyér súrolás nélkül is... De ebbe inkább ne gondoljunk bele, mert már nagyon éhes vagyok.

– Barátaim, ma este boldoggá tettetek.

– Hoppá, Náci, itt szó sem lehet bigámiáról.

– Lüke! Végre rajtam kívül is eszik valaki normális kenyeret!

– Elárulod, honnan szerezted a libazsírt, és ráadásul ennyit?

– Anyám küldte. Úgy gondolta, ezen kívül másra nincs szükségem, mint Nyilas Misinek a kenőcsére. Ne fintorogjatok már, néha tényleg képes vagyok saját étvágyamat is elvenni. Együnk a boldogságotokra!

Koccintottak, elfogyasztották ünnepi libazsíros kenyerüket, és Náci udvarias nyugovóra térője után megkönnyebbült lélekkel folytatták azt, amit az evés előtt, azzal a tudattal, hogy nem bántottak meg egy barátot. Ráadásul tényleg nagyon finom volt a kenyér.